Ok Taec Yeon-2PM
Why is this good for you?
3.rész

Lehet, hogy meghaltam.

Igen, valóban ez a legeslegelső gondolatom. Tompán érzékelem, hogy körülöttem mozgolódás van, ahogy azt is, hogy valami nagyon fényes van előttem. Talán tényleg meghaltam és most a Mennyország kapujában állok, azért van ilyen erős fény. De ha tényleg a Mennyországban lennék, akkor nem fájna ennyire a fejem, és nem zavarna a fény. Szóval nem haltam meg. Viszont ha a fény nem a Mennyország miatt van, akkor vagy egy út mellett fekszem és a Nap bántja a szemem, vagy valami érzéketlen ember felkapcsolta a villanyt a szobámban. Ekkor jut eszembe, hogy körül kéne nézni, mert ha mégis a Mennyországban vagyok, akkor mégis meghaltam. Próbálom kinyitni a szemem, de mintha egy mázsa tartaná vissza. Egy pillanatra abbahagyom az erőlködést, hogy össze tudjam gyűjteni az energiámat, hogy egy hirtelen mozdulattal kicselezzem a manót, aki a mázsás súlyt tartja. A csel beválik, de szinte abban a pillanatban ahogy kinyitom a szemem, meg is bánom, és inkább morcosan összeráncolom a szemöldökömet. Oké, nem a Mennyországban vagyok, nem haltam meg. Oké, nem egy út mellett fekszem, nem a Nap süt ilyen erősen. És oké, nem a szobámban kapcsolta fel valaki érzéketlenül a lámpát. Nem bizony... A tegnapi kis iszogatós, bulizós estém annyira jól sikerült, hogy kórházba jutottam, minden bizonnyal alkohol mérgezés miatt. Alkohol mérgezés... De hát nem is ittam annyit. Egy pohárral, vagyis csak egy féllel. Valaki meglökött és magamra öntöttem az alkoholt. Ok Taec Yeon. Beugrott minden egészen addig, hogy egy másik bárban kaptam valakitől egy ajándék piát. Utána felkért táncolni az ajándékozó. De ennyire emlékszem, amikor megpróbálom erőltetni a gondolkodást, éles fájdalom hasít a fejembe, mire felsziszegek és a fejemhez kapok. Ettől mintha megmozdulna a környezet, valaki mintha kiszaladna a szobából, páran pedig fölém hajolnak és izgatottan sutyorognak.

- Vajon most is hányni fog?

- Jobban van?
- Ugye nem fog megint visszaaludni?
- Ha ilyen sok kérdést tesztek föl, lehet hogy eljátsszom a halálomat is - motyogom válaszul, mire mindenkiből egy emberként tör elő a sóhaj. Pontosan tudom, kik vannak itt. Ki se kell nyitnom a szememet. A drága édesanyám, édesapám valamint két fivérem látogatnak meg az én kis személyes szégyen-körömön, ahol láthatnak teljes pompámban... Másnaposan. Nyilvánvalóan apám mérhetetlenül büszke lesz egyszem pici lányára, amiért ilyen ügyesen itta le magát a detoxig. Már éppen nyitnám a számat, hogy kifejezzem, mennyire sajnálom és mennyire szégyellem magam, amikor a még ki se mondott szavakba közbevág egy hang.
- Elég volt ennyi izgalom, Hercegnő!
A szemem olyan hirtelen pattan fel, mint amilyen gyorsan felülök az ágyban, amihez természetesen egy jó adag fejfájás társul és egy kis szédülés... És egy kis kavargó gyomor. Vagy nem is olyan kicsi, érzem hogy hánynom kell. Nagy meglepetésemre, egy tál jelenik meg előttem, amit szinte azonnal igénybe is veszek.
- Hogy hogy még mindig van mit kihánynia? - hallom Song Do, a fiatalabb öcsém hangját, majd egy csattanást, ami leginkább az anyukám-féle pofon hangjára hasonlít. Gyanúm beigazolódik, amikor Dong Min idegesen felkiált.
- Anya! - kezdi el a szokásos nyafogását, de pár pillanattal később már megint csak a fájdalmas kiáltásai hallatszódnak. Valószínűleg most a fülénél fogva rángatják ki.
Én pedig mint aki csak erre várt, zavartalanul folytattam a hányást. Mintha csak azt gondoltam volna "Hm, oké. A pletykának vége, most már folytathatom". És folytattam is. Nem tudom, mikor hagytam abba, de a végére már teljes testemmel remegtem, és a gyomrom is fájdalmasan húzódott össze, mint aki engem hibáztat a sok hányás miatt. Még a gyomrom is áruló, tudja hogy kell büntetni a sok alkohol miatt.
A remegésem annyira erős, hogy félő, magamra, vagy ami rosszabb, másokra is ráöntöm a hányásomat, de odaadni se akarom az ápolónőnek, mert túlságosan szégyellem magam. Ezért csak ülök fölötte, és gondolkozom a megoldáson, amikor valaki elengedi az addig összefogott hajamat és finoman elveszi a kezemből az edényt. Feléfordulok, hogy megköszönjem a segítséget, és a figyelmességet, hogy még a hajamat is összefogta, amikor meglátom, hogy ki az. Ekkor újra felkavarodik a gyomrom, azonban már a hasam is tiltakozóan húzódik össze. Nyilván már neki is elege van.
- Jól vagy, Hercegnő? - kérdezi a szemében tele kedvességgel és aggódással. Nem tehetek róla, könnybe lábad a szemem a megalázottságtól.
- Már hogy lennék jól, amikor pont az előbb hánytam előtted? - hisztizek és megpróbálom elkerülni a tekintetét. Ekkor azonban Song Bin, idősebbik fivérem is hallattja a hangját, a világ legjóízűbb nevetését produkálva.
- Szerintem ne emiatt az egy alkalom miatt aggódj! - nevet tovább, mire most az apukám-féle pofon hangját lehet hallani és ugyanazt a fájdalmas siránkozást, amikor őt is kirángatják a fülénél fogva.
Érzem, hogy az egész arcom lángol a szégyentől, és nem tudom eldönteni, hogy melyik táplálja jobban. A családom viselkedése, vagy hogy most hánytam szét magam a leghelyesebb férfi előtt, akit valaha láttam... Ja, de tudom.
- Istenem - sóhajtok fel, és a tenyerembe temetem az arcomat - Annyira sajnálom. Annyira nagyon sajnálom. Tudod ez mind azért van, mert nem szoktam inni, de tegnap úgy döntöttem, hogy egy picit elmegyek bulizni, nem terveztem, hogy kiütöm magam, azt meg főleg nem, hogy a családom és te is élő közvetítésben szenvedjétek el ezt az egészet.
Várok pár pillanatot, hátha el szeretné mondani, hogy mennyire gusztustalan embernek tart, ám amikor nem érkezik semmi válasz, kipillantok a kezeim között és ránézek az arcára. Az arcára, amin nincs se undor, se ítélkezés. Inkább csak boldogság, türelem és aggodalom. Nem értem, miért ezeket az érzelmeket látom. Boldog, hogy nem hányok többet? Türelmes, mert várja, mikor kezdek neki újból? És aggódik, hogy tényleg újra kezdem?
- Mi az utolsó emléked? - kérdezi, miközben lazán felül az ágyamra - Ha az meglesz, segítek felépíteni a kártyavárat.
- Az utolsó emlékem az, hogy kiment a bokám, te átvittél egy másik szórakozóhelyre a ... - itt ismét elpirultam, ahogy eszembejutott, hogyan ért egymáshoz a testünk, miközben a karjaiban cipelt, és hogy mennyire nagyon élveztem. Látom az arcán, hogy pontosan tudja, mire gondolok. És vagy az emléktől, vagy a szerencsétlenkedésemen elkezd mosolyogni. Viszont mielőtt megszólalhatna, gyorsan folytatom - Utána leültem a pulthoz és rendeltem egy koktélt. Esküszöm csak egy koktél volt, valami olyan, ami tele van cukorral meg gyümölcslével. Nem szoktam keményen italozni - teszem hozzá, tenyeremet felé mutatva, a tipikus "nem én voltam" testbeszéddel - Kaptam egy ajándék piát, valami férfitól, aki utána felkért táncolni. És itt vége. Képszakadás - teszem hozzá a biztonság kedvéért. Bár úgy tűnik, ő pontosan értette elsőre is. Legalábbis a bólogatásából erre következtettem.
- Oké, kezdjük azzal, hogy irtózatosan felelőtlen vagy. És nem, itt most nem arra gondolok, hogy feldagadt bokával mentél tovább bulizni, bár arról is tudnék mesélni - kezdi és most egészen úgy tűnik, mintha mérges lenne. Nem, nem csak annak tűnik. Az is. Rettentően mérges - Itt most arról beszélek, hogy idegenektől fogadsz el "ajándékokat"  - mondja olyan undorral, hogy szinte már facsarni lehet ebből az egy kis szóból a gyűlöletet - Képzeld, a szülők nem hiába mondják, hogy ne fogadj el semmit idegenektől! Az a mocskos féreg... - folytatja elég hangosan, ám hirtelen el is hallgat, és lehunyt szemmel mély levegőt vesz. Már azt hiszem, hogy most gyűjti össze a létező összes haragját, hogy egyesítse egy hatalmas energia kitörésbe, ezért már előre behúzott nyakkal várom a legrosszabbat, amikor végre felnyitja a szemét és... Nincs benne gigantikus, harag energikitörésre utaló jel. Sőt, a harag legkisebb szikrája se lobog már a szemében, egyszerűen tele van együttérzéssel, és azzal a fajta sajnálattal, amitől az ember nem érzi magát kellemetlenül.
- Hercegnő - nyújtja ki a kezét és félretűr egy tincset, vagy csak megsimogatja az arcomat, nem igazán tudom eldönteni. De bármelyik is valósult meg, nekem nagyon tetszik - Az a férfi, akitől "ajándékba" kaptál egy kört, befizetett téged egy nemierőszak-drogra is.
- Tessék? - döbbenek le, és hirtelen már nem is érzem Taec Yeon ujjait a nyakamon.
- Az italba rakta, ezért nem emlékszel semmire. És nem azért mert olyan sokat ittál volna, hogy itt köss ki - mutat szét a szobában. Hihetetlen hogy egy mondat ennyire megtudja változtatni az egész legkört a szobában. Már nem Taec Yeon ujjait érzem a nyakamon, hanem egy idegen férfiét, ahogy a fülemhez hajolva motyog valamit. A legfurcsább hogy hallom a zenét... Nem is, inkább érzem. Érzem, ahogy a dübörgő zene bennem szól. Szememet lehunyva próbálok összpontosítani, mire a diszkó fényei kezdenek el villogni a lezárt szemhéjamon. Annyira belemerülök az emlékekbe, hogy először nem is hallom, hogy Taec Yeon szólongat. Az emlékeimben hirtelen egyenletes fény veszi át az uralmat, valamint egy hang, ami legjobban egy haldokló állat nyöszörgésére hasonlít. Az én hangom. A felismeréstől éles fájdalom hasít a fejembe, amitől egyből odakapok, belemarkolok mindkét kezemmel a hajamba és tépni kezdem, hogy megszűnjön a fájdalom.
- Elég! - Taec Yeon hangja csak tompán jut el hozzám, ezért nem is figyelek rá, egészen addig, míg káromkodik egyet és megragadja a csuklómat. A terve nyilván az volt, hogy kirántson a kábulatból és abbahagyjam ezt az őrült viselkedést... De helyette csak egy újabb emléket hozott vissza, ahogy egy idegen férfi rángat. Az érintéstől egyszerre fakadtam sírva és gondolkodás nélkül csaptam felé a másik kezemmel.
- Soon Yi-ya! Mit csinálsz a vejemmel? - hallom meg anyám visítozó hangját. Először az döbbent meg, hogy visszajött a szobába. És már éppen elkezdenék magyarázkodni, amikor megakadok a vejem szón.
- Vejem?! - kiáltok fel, minden jó módort félretéve.
- Hercegnőm, hát nem emlékszel? Múlt héten jegyeztük el egymást!
Erre a mondatra ismét ránézek. Mi a fenéről beszél ez az ember? Miközben próbálja visszatartani a nevetését a bal kezemre mutat, ami még mindig könyékig a hajamban matat. A szivem hevesen ver, miközben a szemkontaktust végig tartva, előhúzóm a kezemet. És ahogy ez a tökéletes férfi néz mind ez idő alatt, abba a lelkem egy darabja belehal. Mert igen, az elégedettség, ami végig fut az arcán nagyon bosszantó, legszívesebben behúznék neki egyet... De közben meg a tekintetétől mesztelennek érzem magam a lehető legjobb módon. Nem is látom igazából a gyűrűt, csak a családtagjaim elkábult sóhaját hallva tudom, hogy a gyűrűsujjamon egy gyűrű van. És ahogy lenézek, és észreveszem a gigantikus méretű követ, az én szám is kinyílik és egy halk "istenem" suhan ki rajta. A szemem kerekségével maximum a szám veheti fel a versenyt. Hitetlenkedve nézek körül, mintha azt várnám, hogy valaki előugrik egy kandikamerával. A családtagjaimtól várom a választ, legfőképpen anyutól, hiszen ő mindenre tudja a választ, de azonkívül, hogy a szemét törölgeti, nem történik semmi más. Valószínűleg a giga kőre rásütött a fény és az bánthatja a szemét azért sír. Hiszen nem lehet az, hogy egy idegen férfi bedrogozott, majd egy másik idegen férfi eljegyzett, mindezt nagyjából egy nap leforgása alatt. Úgy értem, hé ez csak nekem bűzlik?
- Szívem - szólal meg apu - szerintem menjünk ki egy kicsit. Hozzunk valami ennivalót, addig a fiatalok is át tudják beszélni a dolgaikat.
- Ó, rendben, persze. Kicsim, szólj ha valamire szükséged van! - megy kifelé anyu, majd megfogja apu kezét, ahogy már lassan 30 éve teszik. Mint mindig, most is irigykedve nézek utánuk, és magamban fohászkodom az éghez, hogy egyszer én is találjak valakit, akivel ennyi idő után, még mindig fogjuk egymás kezét. Majd eszembejut, hogy ismét egyedül maradtam a "vőlegényemmel". Fogcsikorgatva fordulok felé, amit ő csak egy mosollyal nyugtáz.
- Ez mégis mi a fene? - mutatom felé a kezemet rajta a hatalmas, tényleg nagyon nagy gyűrűvel.
- Egy gyűrű - vonja meg a vállát.
- Egy gyűrű? - kérdezek vissza hisztérikusan, hiszen ez a lazaság csak még jobban felidegesít, amitől még jobban az érződik, hogy ő a normális, míg én...
- És mégis mióta vagyunk jegyesek?
- Hercegnő. Nem fogok hazudni. Hirtelen ötlet volt, ami főleg azért jött, mert csak akkor maradhattam a kórházban veled, ha valamilyen családtag vagyok.
- És neked pont az jutott az eszedbe, hogy a vőlegényem legyél?
- Hát nem szívesen lennék a bátyád... - és tessék. Ismét AZ a nézés. Feljebb húzom magamon a takarót, mert hirtelen tudatosul bennem, hogy nincs rajtam melltartó. Érzem, hogy egyre melegebb van a szobában, és azt is hogy az arcom egyre vörösebb és vörösebb lesz. Már kezd túl sok lenni ennyi érzelem, amikor ismét megszólal.
- És egyébként is szükségem van egy feleségre.
- Mi van? - kérdezem, majd magamban jó nagy pofonnal jutalmazom önmagam, hogy ennyire lazán kérdeztem. Egy másik lány persze sokkal szebben érdeklődött volna, de nem. Én és a jómodor soha nem szaladgáltunk kézen fogva.
- A nagybátyám el akarja venni tőlem a céget, amíg nincs feleségem. Mondván, hogy egy feleséggel jóvá tudom tenni a korábbi hírnevemet. Szóval a képlet egyszerű. Nekem kell egy feleség, hogy megtartsam a céget, neked pedig szükséged van valakire, akivel tudsz hencegni a barátaid előtt.
- Micsoda? Ezt meg honnan vetted?
- Tudod elég sok mindent mondtál amíg be voltál gyógyszerezve.
- Aha, persze. Ilyet biztos, hogy soha nem mondtam - tiltakozok, pedig a lelkem mélyén érzem, hogy van ebben igazság, hiszen nagyjából minden egyes nap elpanaszolom valakinek, hogy milyen egyedül vagyok a lakásomban, hogy még egy macskám sincsen, hogy legalább ő szeressen. Hiába vagyok kutya párti, már a macskával is beérném, csak valaki figyeljen egy kicsit rám.
- Közvetlenül az előtt mondtad, hogy lehánytad volna a cipőmet - mondja és ahogy mosolyog a szeme körül megjelennek apró ráncok. Az első gondolatom az, hogy ez csak kamu lehet, aztán lenézek a lábára, és észreveszem, hogy az elegáns cipő helyett egy sportcipőben van. Nem... az nem lehet.
- És pont azután hogy az ölembe is adtál egy adagot.
Ezt a pillanatot egyetlen szóval tudnám leírni: bukás. Igen, ahogy ismét ránézek, már azt is látom, hogy a teljes ruhája megváltozott. De az biztos, hogy ez lehetetlen. Ha tényleg leokádtam volna őt, akkor nem ülne itt velem, miközben egy érdekházasságról beszél.
- Figyelj, nem kell tényeg összeházasodnunk, csak jegyben járni egy pár hónapig. Amint sikerül megszilárdítanom a hatalmamat a cégnél, szakíthatunk... Kivéve ha közben máshogy döntesz - mosolyog rám a világ legönteltebb, legperverzebb, legszexibb mosolyával. A gyomromban lévő pillangók, mintha beszívtak volna, összevissza kezdenek repdesni, és a szívemet is egy spontán szívroham veszélyezteti.
És ez az a pillanat, amikor tudom, hogy nem a magányos esték miatt, nem a barátok féltékennyé tevése miatt, nem a család öröme miatt, de még csak nem is a hatalmas kő miatt, ami a súlya miatt mindig oldalra fordul. Ezeknek mind semmi köze nincsen a válaszomhoz. Az egyedüli, amiért igent mondtam, az a férfi, aki velem szemben ül, hatalmas mosollyal az arcán, ígéretekkel teli szemekkel. Ok Taec Yeon miatt.

Catch me if you can
3. rész

* Myung Soo *
Egész éjjel szinte egy szemhunyásnyit se aludtam. Kerestem az összefüggéseket a 15 év alatt összegyűlt megoldatlan esetek között, amiben mindig egy közös pont volt: Senki sem halt meg.Voltak kisebb sérülések, olyanok is, amik nyolc napon túl gyógyultak, de senki nem halt meg. Megfordult a fejemben, hogy azok az emberek, akik csinálták vagy nagyon hülyék vagy zsenik...
Reggel négykor Mr. Go üzenetet küld, hogy a gépem  két óra múlva indul, ezért gyorsan becsukom a mappámat és a reptérre sietek. A reptéren, mint mindig, rengetegen voltak, főként külföldiek, akik kis csoportokba gyülekeztek. Az egyik emeleten meglátok egy lányt, aki egyedül áll, és a telefonját bámulja. Ez nem is lenne érdekes, ha nem látnék mellette egy fiút, aki kíváncsi tekintettel vizsgálja a lány testét, majd közelebb lép hozzá. Előveszi a telefonját és lefényképezi a lányt, aki még mindig nem figyel fel csodálójára. Vár egy pillanatot, majd odalép, most már közvetlenül a lány mellé.
- Szia - köszön angolul a fiú. A lány felnéz a telefonjából és zavartan elpirul, de azért visszaköszön neki. A fiú elkezdi tenni neki a szépet, nagyon erős akcentussal, mire a lány csak kuncog és még jobban elpirul. Nem tudom eldönteni, hogy a lányt szimplán nem figyelmeztették a szülei az idegenekkel folytatott kommunikációra, vagy csak szimplán a srác külseje vette el a józan eszét.
- Tudod - folytatja a srác, kiélvezve a lány osztatlan figyelmét - Nagyon szép szemed van... Úgy érzem, hogy ha belenézek, magunkat látom benne, ahogy a tengerparton sétálunk...
Megpróbálok öklendezés nélkül minél messzebbre jutni tőlük, amikor észreveszek egy másik fiút a nevetgélő lány mögött. Összenéz a két fiú, akik között csak a lány van, majd a nyálas szövegű bólint egyet a másiknak. Megtorpanok. Igyekszem feltűnés mentesen közelebb lépkedni, hogy lássam, mi lesz a végkimenetel.
A bujkáló srác ajka gúnyos mosolyra húzódik, majd kicsatolja a lány táskáját és belenyúl. Közben a nyálas szövegű tovább nyomja a lánynak, aki még mindig mosolyogva észre se veszi, hogy éppen kirabolják. Nem lépek közbe, mert kíváncsi vagyok, hogy a lány mikor veszi észre.
- Megadod a számod? - kérdezi hirtelen a nyálas dumájú. A lány most furcsán kezdi méregetni.
- Szép volt, kislány! Akkor kezdj gyanakodni, amikor már kiraboltak... - dünnyögöm alig hallhatóan, majd sietősen a bujkáló sráchoz lépek, hogy elé állva elálljam az útját.
- Hé - szólítom meg, mire mindhárman rám néznek - Add neki vissza! - biccentek a kislány felé. Igazából nagyon is tudom, hogy nem akarja majd visszaadni... Aminek kifejezetten örülök. Már régen nem bunyóztam, csak az edzőteremben. Ahogy vártam, a két fiú nem akar engedelmeskedni. A bújós felém lendíti a táskáját, amit az alkarommal védem ki, közben a másik megpróbál ellógni mellettem, ezért mellkason rúgom, amitől megtántorodik, majd seggre ül. A bújós eldobja a táskát és előránt egy kést, majd hadonászva megindul felém. Egy röpke pillanatig elemezem a mozgását, arckifejezését és testalkatát. Kis híján felröhögök, amikor egy esetlen mozdulattal felém lendíti a pengét. Meg se kell erőltetnem magam, könnyen kiütöm a kezéből, aztán egy erős ütést mérek a nyakára, amitől az odakap és fuldokló hangokat ad ki, felugrok és egy jól irányzott rúgással letörlöm képéről a vigyort, amitől egyből kifekszik, és vagy a rúgás erejétől, vagy a padlóra csapódástól, esetleg mindkettő együttes eredménye, hogy elvesztette az eszméletét, így a nyálas dumájú után tudok futni. Az emberek merőn néztek, voltak akik meglepetésükben felkiáltottak, vagy csak mutogattak rám, és érthetetlen dolgokat mondtak. Amikor utolérem a fiút, gondolkodás nélkül ráugrok és lehúzom a földre, majd rányomom a térdem, hogy lent is tartsam. A srác elég gyenge próbálkozása, hogy lelök, csúnya kudarcot vall. Előveszem a bilincsemet és rászorítom a csuklójára, miközben sietve elhadarom a jogait. Fölrántom a földről és visszavezetem a reptéri csarnokba, jelvényemet felmutatva kérek egy vallató szobát, majd közlöm velük, hogy rablás történt és a másik elkövető eszméletlenül fekszik a C kapu előtt. Azt is hozzá teszem, hogy egy külföldi lány táskájából loptak ki értékeket, és ha ott van még ő is, hozzák be hozzám. Miután mindennel végeztem a fiúra néztem, és ahogy néztem, felötlött bennem a gyanú, hogy vagy velem egykorú vagy egy pár évvel fiatalabb. Tipikus anyuci kisfia volt, akire ha ránézel, egyből a gyermeki ártatlanság süt belőle. De mégis egy rablásban vett részt, szóval nem lehet hinni a külsejének.
- Hogy hívnak? - teszem fel az első kérdést, amire néhány másodperc elteltével sem érkezik válasz - Elfelejtetted a neved? - ahogy gondoltam erre sem érkezik válasz - Most egy újabb bűncselekményt követsz el, tudod? Hivatali személy hátráltatása egy bűnügyben.
- Mégis miféle bűntény? - kérdezi gúnytól csöpögő hanggal - Ha jól tudom, nem követtem el semmi törvényelleneset, nem igaz?
Idegesít. Legszívesebben megütném, szinte érzem, ahogy a kezem elkezd izzadni az erőlködéstől, hogy visszafogjam magam. A kölyök meg csak ravaszul vigyorog, mintha azt hinné, mindent tud.
- Ha nem tettél semmit - kezdem és kiélvezem a hatásszünetet, miközben ő rám mered - Miért futottál el?
Látom az arcán, hogy ez teli találat volt, tudja hogy elbukott. Még csak meg se próbálja elrejteni a kétségbeesését, ahogy lehajtja a fejét, mintha a lehetőségeit fontolgatná.
- Figyelj - kezdem, és öltönyömmel letakarom a mikrofont, hogy ne hallatszódjon majd a felvételen - Ha segítesz, én is segíthetek.
- Mégis miben segítsek? - kérdezi gyanakvóan, de közben a szemében látszik a remény egy halvány szikrája is.
- Mondj pár nevet.. Kezdetben.
- Rohadj meg - nevet a képembe, amitől bennem egyből fel megy a pumpa.
- Na ide figyelj, te szemétláda! A gépemet most késtem le miattad, és hogyha nem vetted volna észre, kurvára nem vagy abban a helyzetben, hogy csakúgy visszadobj egy ilyen lehetőséget. Ha ahhoz van kedved, hogy itt maradj egy másik rendőrrel, aki simán lecsukat, mielőtt te pislognál egyet, akkor rendben, pont jó úton haladsz!
Felállok és az órámat nézve elindulok az ajtó felé, de alig teszek meg egy pár lépést, amikor utánam szól.
- Várjon, kérem! - hangja szinte reszket, és bár gengszteresen hangzik, mégis elégedettséggel tölt el, hogy végre elértem, hogy magázzon engem. Lazán visszasétálok, végig rajta tartva a szemem, és félig felülök az asztalra, ezzel is azt a hatást keltve, hogy fölötte állok. A rendőrség előszeretettel szokta használni ezt testhelyzetet, hiszen szeretjük elérni amit akarunk.
- Ha köpök - kezdi, de rögtön elakad és csak egy mély lélegzetvétel után tudja folytatni - akkor megölnek engem..
- És ha nem derül ki? - vonom fel a szemöldököm, mintha nem igazán érdekelne, hogy életben marad vagy meghal.
- Persze, hogy kiderül - sziszegi gyilkos tekintettel - mindenhol vannak embereik, mindenhol figyelnek.
- Itt nem - rántom meg a vállam és körbenézek ezzel is mutatva, hogy nincs mitől tartania.
- Azt csak hiszi - dörmögi, és a combom mellett óvatosan felmutat a falra. Tudom, mire mutat, ott van a CCTV, a biztonsági kamera, amin keresztül figyelnek minket a másik oldalról. De valahogy az az érzésem támadt, hogy a srác nem a fánk zabáló rendőrökre utalt, és ez némiképp aggodalommal tölt el. Vajon ezzel most azt akarja mondani, hogy valaki meghackelte a kamera rendszert? Esetleg hogy a rendőrséghez is beépültek? Akármire is utalt, a szeméből látszódik, hogy őszintén beszél, és hogy őszintén fél.
Aprót bólintok, jelezve hogy értem, aztán felteszem az egyetlen kérdést, amit ilyenkor lehet.
- Van olyan hely, ahol nincsenek?
Ez a kérdés megint nagyon tetszik neki, mert ismét felnevet.
- Csak és kizárólag egy helyen nincsenek - feleli még mindig mosolyogva. Nem tehetek róla, muszáj közelebb hajolnom, mintha ettől a gesztustól bizalmasaként kezelne - Vegas. De siessen, mert az a következő célpont.

*Cho Hee*
Nem mondanám kimondottan, hogy izgulok. Rengetegszer volt már az, hogy elvileg "valaki felismerte" a 15 évvel ezelőtti elkövetők egyikét, ám a valóságban csak valami szerencsétlen embert hurcoltak meg, míg én beazonosítottam, hogy még ha vak lennék se tudnám a két embert egynek hinni.
És mégis, minden egyes alkalommal, amikor valaki elhint egy fülest, mint egy jó gyerek egyből ugrok, mindent hátrahagyva, mert tudom a kötelességemet. Tudom, hogy csak azért maradtam élve, hogy a szüleim halála ne maradhasson megtorlatlanul. Se Joon nem igazán érdekli, úgy van vele, hogy az már a múlt, el kell engedni. Ő már csak a pénzért csinálja, más nem kell neki. És ez jó, hiszen így könnyen befolyásolhatóvá válik, és rossz ugyanebből az okból kiindulva. Ha valaha szorult helyzetbe kerülne Se Joon, gondolkodás nélkül megölném. Túl sokat tud, és mégis túl ostoba, hogy féljen.
Ha kilépek az utcára általában, napszemüveget és sapkát viselek, na nem mintha álcázni szeretném magam. Park Cho Hee-t senki sem ismeri, azonban Lee Ren Ah-t az utcában mindenki. Néha elgondolkozom, hogy vajon az igazi Lee Ren Ah, akinek a nevét már 15 éve viselem, vajon mit szólna, ha látná, hogy mire viszem a nevével... Azt hinné az ember, hogy nehéz más személyiséget találni, de igazából csak egy megszorult idősebb házaspár kell, aki éppen elvesztette az 5 éves kislányukat. Egy kis pénzért cserébe a titok velük együtt sírba szállt.
Az idegesító hang a repülőn azonban nem. Az semmiképp sem akarja abbahagyni. Ahogy a légiutaskísérők se fogják fel a napszemüveg és az arcba húzott sapka jelentését.
- Kisasszony, szeretne egy kis mogyorót? - mosolyog rám a világ leghamisabb mosolyával. Leveszem a napszemüvegemet és megdörzsölöm az orrnyergemet, mint az elmúlt pár órában már sokszor.
- Köszönöm, nem kérek. Ne haragudjon, de nagyon fáradt vagyok, esetleg kérhetnék egy füldugót?
- Persze, azonnal hozom - mosolyog rám ugyanolyan hamisan.
Persze tudom, hogy a füldugó nem fogja visszatartani, de legalább kapok egy kis időt, mielőtt újra neki kezdene. Ránézek az órámra, és elég csalódottan állapítom meg, hogy van vissza legalább 5 óra. 5 hosszú óra. Megdörzsölöm a szemem, és ekkor hirtelen rájövök, hogy mennyire fáradt vagyok. A sapkámat ha lehet, még jobban az arcomba húzom, keresztbe fonom a karomat és egy csöppet lejjebb kúszok az ülésen. Ez a legbiztonságosabb póz, ha nem akarom, hogy álmomban valakinek a vállára dőljek.
Szerencsére, most csak félig alszom, nincs semmilyen álom, szóval pontosan megtudnám mondani, hogy mikor jött vissza az a nő, és mikor sóhajtott fel úgy, mintha a kisgyereke lennék, és tette rám a takarót. Ilyenkor csak fekszem tovább mozdulatlanul, már megtanultam, hogy az emberek nagyon megváltoznak, ha azt hiszik valaki alszik. Akkor minek játsszák magukat?
Nagyjából öt órával később, visszatér a nő, és elkezd felém nyúlni. Még azelőtt kitérek előle, hogy a vállamhoz érhetne. Döbbenten néz, miközben én összehajtom neki a takarót és megkérdezem:
- Megérkeztünk? - nyújtom neki a takarót, ő pedig úrrá lesz a meglepődött zavartságán és előveszi újra a hamiskás mosolyát, majd bólint - Köszönöm a takarót, nagy kedves.
Ezúttal én húzom hamis mosolyra a szám, de Isten a megmondhatója, annyit gyakoroltam már ezt a mosolyt, fejlesztgettem, hogy akinek szánom pontosan tudja mi a véleményem. És ez most is beválik, a nő összehúzott szemekkel mosolyog tovább, majd ahogy elfordul egy szót motyog az orra alatt. Vagyis inkább a legősibb mesterséget. Most már én is elégedetten húzom vigyorra a számat, főleg akkor, mikor a nő észreveszi, hogy valaki áll mögötte. A ruhájából arra következtetek, hogy egy felettese lehet, akinek nem igazán tetszett a megnyilvánulása.
- Áh, elnézést - szólítom meg még mindig vigyorogva - Kissé megéheztem, esetleg kaphatnék egy kis mogyorót?
A nő szinte csigalassúsággal fordul meg és hajol meg. A felettese felvont szemöldökkel nézi meg, vajon csinál e még olyat, amiért leszídhatja majd később.
- Elnézést, kisasszony, de mindjárt megkezdjük a leszállást. Már nem adhatok mogyorót.
- Nem? - kérdezek vissza - Sebaj, úgyse szeretem a mogyorót.
A nő ismét meghajol és tovább megy az ülések között, egyesével figyelmeztetni az utasokat a közelgő landolásra. A felettes is meghajol előttem és elhebeg egy bocsánat kérést. Egy egészen rövid ideig úgy érzem, hogy bűntudatom van... Aztán az érzés semmivé foszlik. Ha valaki egy olyan világban él, mint amilyet én teremtettem, rájön, hogy csak a gyengék engedhetik meg maguknak, hogy bűntudatot érezzenek. Csak vesztes lehet, akinek ilyen érzései vannak. És én győztes akarok lenni.
A csomagomat magam után húzva lépdelek a taxi állomás felé. Hogy őszinte legyek utoljára 15 évesen ültem taxiban, amikor még Lee Ren Ah nem volt elég idős ahhoz, hogy vezessen. Az más kérdés, hogy Park Cho Hee beült a volán mögé, amint emelőpárna nélkül is elérte a pedálokat. Az első alkalommal majdnem neki mentem egy fának. Az utolsó előtti pillanatban állítottam meg az autót. Akkor azt hittem, hogy béna vagyok és soha többé nem akartam vezetni, hogy ne érezzem a szégyent, és a kudarcot. De Se Joon, aki mellettem ült az anyósülésen, azt mondta ügyes vagyok. Először nem értettem, azt hittem, hogy csak gúnyolódik. Azt hittem, hogy csak még jobban erősíteni akarja bennem a szégyenérzetet. De utána megismételte mégegyszer és hozzátette, hogy jó vezető leszek. Amikor megkérdeztem, hogy ezt honnan tudja, csak mosolyogva összeborzolta a hajam és azt mondta:
- Ha nem lenne benne a véredben, most nekimentünk volna annak a fának. De te megfogtad az autót, nem ütköztél neki. Még sokat kell gyakorolnod, de kézben tartod a dolgokat. Innen tudom, hogy jó vezető leszel.
Az emlék, hiába igyekszem elkerülni, mosolyt csal az arcomra. Finom kis mosoly, szinte nem is látszik, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is illan el.
Az emlékemet azonban egy férfi hangja űzi el.
- Szia szépségem! - szólal meg angolul. A tekintetemet ugyan ráemelem, de válaszra nem méltatom - Ó, ne haragudj! Azt hiszem, nem érted amit mondok - nézz rám mosolyogva. Jóképű. Magas. És ha a ruháktól jól látom, elég izmos is.
Bevallom, nem szeretek pisztoly nélkül mászkálni. Valamiért ilyenkor úgy érzem, mintha mesztelen lennék. Őszintén. Tegye fel a kezét, aki szeretne mesztelenül sétálni az utcán, vagy igazából bárhol. A kezem nekem sincs a magasban... Úgyhogy még otthon megszerveztem, hogy valaki várjon itt a ruhámmal. A ruhám most a nadrágomba van csúsztatva, elől a hasamnál, hogyha szükségem van rá, egyből előtudjam kapni feltűnés nélkül.
Nem mintha úgy érezném, hogy egy magas, jóképű, jó kondiban lévő férfi miatt szükségem lenne rá, a védelemre, amit a megjelenése kölcsönöz neki.
- De, értem...  - mondom végül, mire egy széles mosoly terül el az arcán. A szája mosolyog, a szeme viszont rezzenéstelen marad.
- Ó, micsoda szerencse! Tudom elég röhejesen hangzik, de tényleg nagyon szép vagy. Arra gondoltam, hogy egy ilyen szépséget nem hagyhatok veszni úgy, hogy meg se próbálom.
- Megpróbálni? - kérdezek vissza nevetve - Mit akarsz te megpróbálni.
- Hát hazakísérni... vagy oda, ahova készülsz - pillant a bőröndömre - És arra gondoltam, hogy segítek egy kicsit.
- Á - nevetek fel ismét, hogy bizalmat keltsek benne - És miben szeretnél segíteni?
- Tudod errefelé rettentő drágák a taxik... Akár mehetnénk együtt is.
- Oké, jó. Ez jó ötlet - bólintok és elindulok az egyik taxi felé, ami éppen akkor állt meg. Már kinyitottam az ajtót, és már majdnem beszálltam, amikor visszafordulok, és ezzel együtt előhúzom a pisztolyom. A férfi olyan közel áll, hogy az én és az ő kabátja takarja a fegyvert. Igazából még ő se venné észre, ha nem a hasának szegezném.
- Igaz is - szólalok meg, mintha eszembejutott volna, hogy nem vettem meg valamit a bevásárló listámról - A barátaid velünk jönnek, vagy azért nem vagytok teljesen amatőrök és várnak egy másik taxit?
- Ö, miről beszélsz? - kérdezi idegesen és közben akaratlanul is a haverjaira néz, akik pár méterrel arrébb várakoznak. Most összevont szemöldökkel nézik, vajon mi lehet a baj, a leendő friss áruval.
- Ugyanmár... - nézek a szemébe lesajnálóan, és kibiztosítom az én csodaszép ruhámat - Ha az én embereim lennétek, a másnapot már biztos nem élnétek meg... De még a következő órát se. Ilyen amatőr munkát a kilenc évesek csinálnak. Szóval azt javaslom, hogy ti menjetek vissza a játszótérre, az emberrablást pedig bízzátok a felnőttekre - mosolygok rá még egyszer. Már épp azon vagyok, hogy a taxiba beülve ott hagyjam a döbbent férfit, amikor a jól ismert megjátszott feledékenységgel szólok vissza - Gondolom mondanom sem kell, de ha esteleg valamelyikőtök követne, akkor nagyon gyorsan fog találkozni azokkal az emberekkel, akiket amatőrnek ítéltem meg.
És ekkor szállok be a taxiba. Elégedetten veszem észre, hogy a férfi visszaszalad a két társához, akikkel ingerülten váltanak pár szót, majd az egyik gorilla előkapja a telefonját és pár szó után pedig ugyanolyan gyorsan teszi zsebre és int hogy szálljanak ők is egy autóba. Mintha csak direkt akarnának feltűnést kelteni, egy nagy, fekete terepjáróba pattannak be, aminek az összes ablaka olyan sötét, mint azok akik benne ülnek. Tény, hogy nem szeretek feltünést kelteni, nem szeretem, ha valaki közelebbről tudja tanulmányozni az arcomat... és van még egy dolog, amit nem szeretek. Azonban ez a dolog eltörpül, ha a másik kettő miatt veszélyben vagyok. És bárhogy is nézzük, most veszélyben vagyok. Sajnos tényleg találkozni fognak a volt beosztottjaimmal.
Másfél órával, valamint öt hullával később, amikor már a lakosztályomban ülök gondolkozom el a történteken. Azok a férfiak akkor sem élhettek volna tovább, ha szót fogadnak és nem követnek. Persze arra számítottam, hogy követni fognak, így megspóroltak nekem plusz egy órát, amit a keresésükre fordítottam volna. Azoknak a férfiaknak mindenképpen meg kellett halniuk. Ott rontották el, hogy az a magas megszólított. A magas, jóképű férfi, aki jó kondiban volt, és aki az utolsó szavait arra pocsékolta, hogy könyörögjön és bocsánatot kérjen.
Hiszen mondtam... Csak a gyengék engedhetik meg maguknak, hogy bűntudatot érezzenek. Csak vesztes lehet, akinek ilyen érzései vannak. És én győztes vagyok.

Yoo Sung Oh- 24k
You're seriously...?
3. rész

Egész nap csak Sung Oh-ra tudtam gondolni, és arra, hogy túlléptem egy határvonalat, igaz, hogy ő is, de ez nem mentség arra, hogy ugyanezt tegyem vele én is. Az egész esti tanítást úgy ültem végig, hogy közben a bocsánatkérést fogalmaztam fejben, majd miután összezavarodtam a füzetem hátuljába. Nagyon reméltem, hogy a tanár nem mond olyan információt, amiket a magántanárom nem mondott el. Mire vége az összes órának, már teleírtam három oldalt a bocsánatkéréssel, és még mindig nem érzem jónak. Már minden cuccomat elpakoltam és éppen a vállamra lendítettem a táskámat, amikor a tanár éles hangon megszólít. Azonnal arra gondolok, hogy rajtakapott, biztos tudja, hogy mással foglalkoztam. Már gondolatban felelevenítettem, hogy mit tanultam tegnap este, melyik témáról volt szó... Tipikusan, mint egy jó diák. Úristen, már úgy gondolkozom, mint Sung Oh, már ugyanolyan gúnyos vagyok, mint ő...
- Mi Ra, van pár perced, hogy megbeszéljünk valamit? - igyekeztem elemezni a hanghordozását, ami ugyan kemény volt, de érzékelhetően nem rám irányult keménysége.
- Persze, Tanár úr! Megyek.
Odasiettem az asztalához, azonban ő intett, hogy várjak. Nem igazán tudtam, mire kéne várni, egészen addig, amíg mindenki ki nem ment és szólt, hogy húzzak oda egy széket. Miután mindketten leültünk egy ideig nézett, majd egy sóhajtás kíséretében belekezdett a mondanivalójába.
- Most nem fogok kertelni... Sung Oh-ról van szó. Tudom, hogy tegnap együtt voltatok az állatkereskedésben... Te még mindig önkéntes vagy ott?
- Nem, már fizetett alkalmazott.
- Értem... Nos, gondolom Sung Oh mesélte neked, hogy miért kell ott lennie, ugye? - kérdezte, mire egy bólintással válaszoltam - Nem tudom, mit gondoltam... Hogy majd rögtön az első napra megváltozik és időben ér be, de mint tapasztaltuk, ez nem jött be...
Elhúzom a szám, mert eszembe jut, hogy jött be reggel... Én is azt vártam, hogy majd időben beér, vagy csak egy kicsit fog késni, hogy minél hamarabb abbahagyhassa a munkát... persze, hiszen magamból indultam ki, nem Sung Oh-ból, aki nagyjából huszonöt percet késett, és köszönésre sem méltatta a tanárt, csak megindult hátra, elhaladva mellettem és leült a padjába.
- Tudom, hogy ez túl nagy kérés tőled, tekintve a tanulmányi átlagodat, az iskolán kívüli tevékenységeidet, de mint osztályfőnökötök felelősnek érzem magam miattatok.
- Persze, ez érthető - szóltam közbe, mert a tanár szinte könyörgő tekintete arra ösztönzött, hogy megerősítsem, helyesen cselekszik.
- Szeretném, ha reggel Sung Oh-hoz mennél, és megpróbálnád időben behozni őt... - mondta, nekem pedig leesett az állam.
- Tessék?
- Tudom, hogy ez nagyban nehezít téged, de nagyon hálás lennék, ha megtennéd... Nem akarlak zsarolni, de ha megteszed, írhatok neked ajánlót...
Az ajánló. Amiért bárki képes ölni. Egy jó ajánló felér egy köteg pénzzel. Hülye lennék nem kihasználni egy ilyen vissza nem térő alkalmat.
- Rendben, Tanár úr! Szívesen segítek
-Köszönöm Mi Ra! - elővett egy kis cetlit a táskájából, majd elém csúsztatta. - Ez Sung Oh családja házának a címe. Tegyél meg minden tőled telhetőt! Fighting, Mi Ra! - szorította ökölbe kezét, engem teljesen meglepve, majd utánozva őt, én is ökölbe szorítottam a kezem.Hazafele egyetlen értelmes gondolatom volt, mégpedig, hogy ez nagyon érdekes lesz...

***

 Reggel tudatában voltam annak, hogy háromszor több időt fordítok magamra, mint korábban bármikor, mégsem tudtam leállni... Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt szerettem volna, ha jól nézik ki Sung Oh előtt. Így sem vittem túlzásba, egyszerűen csak korrektort kentem a szemem alá, púdert tettem magamra és kihúztam a szemem felső vízvonalát és tettem fel még egy kis szempillaspirált és már indultam is Sung Oh-ért. Útközben vettem neki egy kávét, hátha attól könnyebben felébred. Az egészet elterveztem. Az anyukájával remek hangulatban fogunk összeismerkedni, egyből imádni fog, az apukájával együtt, majd meghívnak az anyukája születésnapi bulijukra, ahol Sung Oh rájön, hogy igazából mindig is kedvelt, és most egy igazi csókban részesítene...
Ahham, hát gyermeki álmodozásom rögtön az első pontban megdőlt, mert mikor becsöngettem és elővettem a legangyalibb mosolyomat maga Sung Oh nyitott ajtót... De inkább a mínusz egyben bukott meg, mert nem kellett neki kávé, hogy könnyebben felkeljen, ugyanis teljesen éberem figyelt... éberen és mérgesen.
- Te mit keresel itt?
- Én csak... én... - dadogtam, de ennél tovább nem jutottam, annyira lesokkolt a látvány. Először is, hogy egy mérges pasi nyitott ajtót, nem pedig egy kedves ahjumma. Másodszor, hogy a mérges pasi teljesen éber volt, szóval vagy akkor kelt, amikor én, vagy még korábban, ami azért szép teljesítmény lenne. És harmadszor, a mérges pasi fehér haja eltűnt és most keveredik a narancssárgás vörössel... Nem tagadom, nagyon jól áll neki. Persze.. neki mi nem áll jól? Ha zacskót húzna a fejére, még az is jól állna neki...
- Kinyögöd még ma?
- Én... öhm... Bemehetnék? Elég kínos lenne itt elmondani.
- Nem érek rá, hogy papás-mamást játsszak veled és... - folytatta volna az elutasítást, de ekkor bentről csörömpölő hang hallatszódott, amitől szemében egy pillanat alatt eluralkodott a pánik és berohant a házba, az ajtót nyitva hagyva. Mint egy igazi jól nevelt kislány, leküzdöttem a kíváncsiságom és a kávét betettem az ajtó mellé, az ajtót pedig becsuktam. Már az utcán jártam vissza a sulihoz, mikor meghallottam a nevem és rögtön utána visszarántott Sung Oh.
- Ne haragudj az előbbiért, de ma nagy a fejetlenség otthon és egy kicsit kiakadtam.
- Semmi baj. Mi amúgy sem tudunk máshogy beszélni - vonom meg a vállam a tegnapi meg a tegnap előtti beszélgetésünkre utalva.
- Gyere vissza a házba, és megbeszéljük ezt - megfordul és anélkül, hogy hátranézne, hogy egyáltalán követem, elindul visszafele. Nyilván tudja, hogy követem...  Kinyitja a bejárati ajtót, de ahelyett, hogy belépne rajta, félreáll és beenged. Ettől az apró gesztustól görcsbe rándul a szívem, és idióta tempóban kezd verdesni.
- Az az igazság, hogy nem szeretnék zavarni - mondom a nyakamat nyújtogatva, hátha neglátom a csörömpölés okát, vagy legalább a nyomait - De az osztályfőnökünk kért meg, hogy jöjjek érted reggel, hátha akkor időben beérsz..
- Értem - mondja, és lazán neki támaszkodik a falnak - És mi történik ha se te, se én nem érünk be időben?
Próbálom összeszedni a gondolataimat, de elég nehéz látni, ahogy felhúzott szemöldökkel és szinte elégedett mosollyal nyugtázza a szoknyámat és a lábaimat. Vajon látja, hogy nincs rajtam harisnya?
- Hát... - próbálkozom, de a hangom cserben hagy és csak egy erőtlen krákokást tudok összehozni. Ezen mintha még jobban szórakozna, mert elfordul, valószínűleg a konyha irányába és nevetve int, hogy kövessem.
A konyhába érve sikerül megállapítanom, hogy Sung Oh otthona nagyon rendezett, mindenhol virágok, és csupa fény a szoba. A szoba közepén egy kerek kis asztal áll, és az egyik széken egy idősebb hölgy ül. Kötelesség tudóan egyből bemutatkozok, meg se várom, hogy Sung Oh bemutasson, rögtön fölismerem benne a fiú vonásait.
- Anya, ő Mi Ra, egy osztálytársam - teszi hozzá Sung Oh. Az asszony finom vonásai egyből megváltoznak és határtalan boldogság ül ki az arcára. Már azt hiszem, hogy fölugrik, annyira boldog volt, de ehelyett Sung Oh lép oda, és óvatosan az anyja hónaljánál megemeli, és odairányítja a járókeretéhez.
Az emberek egy ilyen helyzetben két dolgot szoktak csinálni. Az egyik hogy megbámulják, a másik hogy rá se néznek, inkább elfordítják a fejüket. Nem tudom miért, de hirtelen úgy döntöttem, hogy én leszek a harmadik csoport lelkes résztvevője és odaléptem, hogy segítsek megtámaszkodnia.
- Milyen kedves vagy Mi Ra-ya! Sung Oh még soha nem hozott haza senkit. Biztos attól félt, hogy elijesztem a barátait - nevet fel, de hangján érezhető, hogy nem örömében teszi, hogy szégyenkezik maga miatt.
- Anya! - szólt rá gyengéden Sung Oh - Hogy mondhatsz ilyet? Mondtam már hogy miért nem hozok haza senkit. Senki sem elég menő ahhoz, hogy velem mutatkozzon - vigyorog az anyjára, miközben egy puszit nyom az arcára.
- Aish.. Nézzék meg ezt a fiút, úgy el van telve önmagától!
- Ezek szerint én elég menő vagyok hozzád? - kérdezem mosolyogva, abban reménykedve hogy egy jót nevetünk majd, de Sung Oh elkomolyodott egy pillanatra, mintha a megfelelő szavakat keresné, és végül amikor megszólalt a szívem kihagyott jó pár ütemet:
- Azt hiszem mindketten tudjuk, hogy te sokkal menőbb vagy nálam.
Rettentően elpirulhattam, mert a következő pillanatban már el is fordult és elkezdett mosogatni. Annyira meglepődöm ma már nagyon sokadjára, hogy végül csak Sung Oh anyukája tud kirántani a kábulatomból azzal hogy egy kissé fájdalmasan felsóhajt. Egyből mellélépek és a lehető legóvatosabban igyekszem visszasegíteni a székére, amin korábban is ült.
- Tudod, Sung Oh nem volt mindig ennyire kedves - nevet fel, amivel kivált a fiából egy elégedetlen "anyát", engem pedig teljesen összezavar. Sung Oh-nak ez a kedves énje? És régebben rosszabb volt?
- Tudod, még a balesetem előtt csavargó volt, mindig a kis barátaival csellengett valamelyik játékteremben, hiába könyörögtem neki, hogy jöjjön haza, ő csak a játéknak élt.
- Ez nem igaz - fordul felénk felháborodva, miközben kezéről csöpög a hab és a víz.
- Te csak mosogass tovább, és az isten szerelmére, vegyél fel egy kesztyűt vagy azt akarod, hogy úgy nézzen ki a kezed, mint nekem?
- Neked van a világon a legszebb kezed - vigyorog Sung Oh, az anyukája pedig viszonozza majd egy legyintéssel eléri, hogy fia visszaforduljon a mosogatnivalókhoz.
- Aztán jött a baleset, akkor is éppen a barátaival járták a várost, így csak másnap reggel tudta meg, hogy mi történt velem.. Azt hiszem azóta ilyen - teszi hozzá egy kicsivel halkabban, majd még csöndesebben jegyzi meg - bűntudata volt, mert aznap éjjel az apjának nem csak miattam kellett aggódnia, hanem miatta is.
Nézem Sung Oh hátát, és próbálom elképzelni, hogy az a fiú, akiről az anyuka beszél nem az a fiú, akit én ismerek. Hiszen annyira különbözik egymástól a kettő... És mégis, valahogy az a fiú jobban illik Sung Oh-ra, akit az anyukája mutatott be.
- Kérsz egy teát? - kérdezi Sung Oh hirtelen. A gondolkodásból felriadva csak egy erőtlen bólintással tudok válaszolni. Különös érzés látni, ahogy sürgölődik és tesz-vesz. Az anyukájától nem kérdez semmit, csak újratölti a poharát, majd elém is maga elé is letesz egy-egy bögrét.
- Mennyi az idő? - kérdezi anyuka és úgy forgatja a fejét, mintha nem tudná merre van az óra a saját házában. Aranyosnak tartom a mozdulatot, ezért először csak elmosolyodom - Nem fogtok elkésni az iskolából?
És erre hirtelen, mint egy varázsütés, eszembe jut, hogy tulajdonképpen miért is vagyok itt és már nyitnám a szám, hogy de nagyon is el fogunk késni, amikor megérzem a combomon Sung Oh meleg kezét, ahogy lefog
- Nem, anya. Nincs semmi baj, még meg tudjuk várni az ápolót - mondja, mire az anyuka mosolyogva bólint és elkezd mesélni egy történetet Sung Oh kicsi kori sztorijaiból.

                                   ***
Nagyjából egy órával később a parkban sétálunk a metróhoz, bár igazából már fölöslegesen, hiszen az első órának már vége, sőt a második is már túl van a felén.
- Rajta - szólal meg végre egy örökkévalóság után - Jöhetnek a kérdések.
- Milyen kérdések? - nézek rá értelmetlenül.
- Azok, amik egész eddig ott motoszkáltak a fejedben.
- Nem motoszkál semmi a fejemben.
- Ó, valóban? Akkor nem vagy kíváncsi hogy mi történt az anyámmal, ahogy arra se hogy miért hazudtam anyámnak az időről, ugye?
- Sung Oh - kezdem, és a karjánál fogva megállásra kényszerítem - Ha szeretnéd, elmondod. De én nem erőszakolom ki belőled. A te döntésed, hogy mit mondasz el nekem, és mi az, amit nem.
Egy pillanatra úgy tűnik a beharapott ajka miatt, mintha ideges lenne, de aztán egy olyan mosoly terül el az arcán, amitől évekkel fiatalabbnak lehetne mondani, és amitől a szívem ma már sokadjára feladta a normális működését.
- Te tényleg sokkal menőbb vagy nálam.

Ok Taec Yeon-2PM
Why is this good for you?
2.rész

 - Mi? - dadogja esetlenül, de ahelyett, hogy válaszolnék, csak megfordulok és amilyen gyorsan csak tudok a magassarkú miatt, elindulok a kijárat felé. - Soon Yi! - kiált utánam, majd valószínűleg felém veti magát, mert a következő pillanatban egy kéz ragadja meg a csuklóm.
- Mit akarsz? - vonom fel a szemöldököm, miután visszarántott.
- Ez most komoly? - vonja fel a saját szemöldökét. Oldalra billentem a fejem, jelezve, hogy nem értem mire gondol. - Nem vagyok egy követelőző férfi, de...
- De? - nézek rá szúrós szemekkel - Azt hiszem, jogomban áll eldönteni, hogy mit szeretnék és mit nem. 
- És ezt nem szeretnéd? - mutat először rám, aztán magára.
- Ne viccelj - mosolygok gúnyosan.- Még csak a nevedet se tudom.
- Ha jól emlékszem, te nem akartad tudni, Hercegnő... Vagy azóta megváltozott a véleményed?
- Óóó, ne reménykedj. 
- Ugyan már. Miért játszod ezt a szerepet? - fogja meg a kezem és közel húz magához.
- Milyen szerepet? - hangom a mondat végére megremeg, de reménykedem, hogy nem hallotta a zene miatt.
- Biztos, furcsa lehet ezt hallani, de igazából nem vagy hercegnő.
- Te beteg vagy. De ezt biztos, sokat hallod.
A férfi őszintén felnevet, amitől apró ráncok jelennek meg a szeme sarkánál és olyan gödrök az arcán, amiket szívesen megcsókolnék.
- Tetszik a humorod, bár egy kicsit nyers.
Megforgatom a szemem, kitépem a csuklóm a szorításából és a kijárat felé lépdelek. Kikérem a kabátomat és csak akkor bújok bele, amikor már a kapuhoz érek. A hideg levegő olyan erősen csap meg, mintha arcon vágott volna valaki. Összefonom magam előtt a karom és igyekszem gyorsan lépkedni, miközben fejemben még mindig a báros fiú jár. Megállok a járda szélén és várom, hogy zöldre váltson a lámpa. Elkezdem kapirgálni a körömlakkot, és elégedett vagyok, mikor sikerül egy nagyobb darab vörös lakkot leszednem.
 - Ez kár volt - jön mellőlem a hang, mire ijedten kapom oda a fejem. - Tetszik ez a szín.
Elkerekedik a szemem, amint felismerem a férfit és hitetlenkedve rázom a fejem.
- Most még jobban le akarom szedni - morgom, hogy bosszantsam, de csak annyit érek el, hogy játékosan a szívére teszi a kezét és úgy tesz, mintha világfájdalmat élne át.
- Most megsebeztél!
- Ez van. Ne kövess! - vetem oda a vállam fölött, mikor zöldre vált a lámpa. A fejemben megveregetem a vállam, amiért sikerült közönyös hangon mondanom és már széles mosolyra húzódna a szám, mikor észreveszem a szemem sarkából, hogy alig pár lépésre mögöttem lépdel a báros. Olyan gyorsan fordulok meg, hogy majdnem elveszítem az egyensúlyom és azzal a szemmel nézek rá, amit akkor szoktam elővenni, ha valakit piszkosul meg akarok ijeszteni.
- Nem voltam világos? - sziszegem ingerülten.
- Nyugodj meg, Hercegnő.  Én is erre fele lakom.
- Na persze - horkantom és megfordulok, hogy tovább menjek, de a következő pillanatban egy halk roppanást hallok, majd eldőlök, mint egy zsák krumpli. Felülök és szemügyre veszem a meztelen lábamat és a 10 centis magassarkút, aminek a fele két macskakő közé szorult.
- Jól vagy, Hercegnő? - guggol mellém és óvatosan megfogja a lábam - Hercegnő, kibicsaklott a bokád.
Döbbenten meredek magam elé és azon gondolkozom, hogy ragadhatott bele a cipőm úgy, hogy észre sem vettem. Már csak arra eszmélek fel, hogy a férfi az ölembe rakja a cipőmet és felemel, mintha egy tollpihe lennék. Kicsit feljebb dob, mire automatikusan a nyaka köré fonom a karomat és közel húzódom hozzá. Már egy ideje néma csöndben megyünk, mire végre sikerül megszólalnom.
- De hogy nem vettem észre? - kérdezem a férfitól, mintha ő tudná a választ.
- Biztos lefoglalt, hogy ilyen jól nézek ki.
- Ha nem vinnél, most tutira behúznék neked...
- Csak óvatosan, Hercegnő! Még eltöröd a csuklódat.
- Szemét - sziszegem alig hallhatóan, de mosolyából ítélve hallotta.
- Merre menjek, Hercegnő?
- Muszáj így hívnod? Tudod, van nevem is... - mutatok a megfelelő irányba.
- Ok Taec Yeon - böki ki egy kis idő után.
- Mi?
- A nevem Ok Taec Yeon...
- És? Nem akartam tudni.
- Dehogynem akartad. A telefonszámomat is akarod.
- Álomvilágban élsz, Szépfiú.
Taec Yeon felnevet a megnevezés miatt, mire érzem, hogy oldalamnál megkeményedik a hasa. Hmmm... Tényleg, egy pillanatra elfelejtettem, hogy milyen izmos. Reszketeg sóhajt veszek és igyekszem nem gondolni a testre, ami szorosan hozzám préselődik.
- Szóval Ok Taec Yeon... Elég szokatlan név.
- Furcsább, mint a Soon Yi? - vonja fel szemöldökét. 
- Én azt mondtam, hogy szokatlan, nem azt, hogy furcsa.
- A kettő ugyanaz, nem?
- Nem. Ha a kettő ugyanazt jelentené, akkor nem lenne szükség két szóra - magyarázom, majd felpillantva rá észreveszem, értetlen tekintetét. Hát persze, a legtöbb ember ilyen lesz, ha egyszer belekezdek a kiselőadásomba. De nem volt mit tenni, már elkezdtem, hát be is kell fejeznem - Vegyünk egy példát? Mondjuk az szokatlan, hogy egy férfi meg akar csókolni egy nőt, holott semmit nem tud róla. Az viszont furcsa, hogy egy vadidegen pasi hazacipel a karjában valakit - magyarázom vigyorogva.
- Á, szóval szokatlan az, hogy segítek és furcsa, hogy meg se köszönöd... 
Elégedetten vigyorog rám, és nagyon nehezen állom meg, hogy ne lökjem el magamtól.
- Tudod mit? Inkább tegyél le.
- Hercegnő, nyugodj meg. Hazaviszlek, aztán elmegyek.
- De nem akarok még hazamenni. Inkább egy másik klubba.
- Egy másikba? Hercegnő, szerintem ez nagyon nem jó ötlet.
- És ugyan miért nem? - forgatom szemem.
- Először is, kiment a bokád. Nincs váltó cipőd és eleve feldagadt a bokád. Szerintem ráállni sem tudsz, nemhogy magassarkúban parádézz. Másodszor, erősen kétlem, hogy még több alkoholra lenne szükséged.
Hátravetett fejjel nevetek fel. Csak később jut eszembe, hogy ebben a szituációban eléggé hasonlítunk egy boldog párhoz...
- Idefigyelj, Szépfiú! Elismerem, hogy valóban kiment a bokám, de ez nem akadályoz meg abban, hogy felvegyem azt a cipőt és végig táncoljak benne egy éjszakát. Én magassarkúval a lábamon születtem. Másodszor azon a poháron kívül, amit az ölembe öntöttél, nem ittam semmit. Még. Szóval van két választásod. Vagy leteszel és utamra engedsz, vagy elviszel egy másik bárba. 
Felvonom a szemöldököm, hogy döntsön, de ő csak meredten bámul maga elé.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
- Oké, akkor tegyél le, és menj haza. Én meg keresek egy másik bárt.
Még mindig szorosan tart, és nem néz a szemembe, csak előre. Az utat figyeli, és már éppen feladom, hogy válaszoljon, mikor megszólal:
- Milyen klubba akarsz menni?
- Ahol lehet táncolni!
- Tényleg nem fogod feladni, hogy tönkre tedd a lábad?
- Ma este még nem.
Nagyot sóhajt, mire pont úgy érzem magam, mint kicsinek, amikor anyukámat fárasztottam, és ő sóhajtott fel ugyanígy.Visszanyelem a feltörekvő dühömet és inkább csak "élvezem az utazást".
Amikor alig tíz perccel később elmegyünk egy szebb napokat is megélt bár mellett, dühösen nézek rá.
- Ez miért nem volt jó?
- Figyelj, Hercegnő! A te dolgod, ha tönkre akarod tenni a lábad, azt viszont most kijelentem, hogy nem teszem be a lábam egy ilyen leprafészekbe.
- Milyen leprafészek? Voltál már bent egyáltalán?
- Nem. És neked is azt ajánlom, hogy kerüld el!
- Nem vagy az apám, hogy parancsolgass nekem!
- Ha az apád lennék, most otthon ülnél egy könyvvel a kezedben és teát iszogatnál, ahelyett, hogy vadidegen srácoknak hagyod, hogy fogdossanak.
- Hé, az, hogy hagyom hogy cipelj, nem egyenlő a fogdosással!
- Ki beszélt itt rólam?
- Miért? Akkor kiről van szó?
- Arról a szerencsétlenségről, akivel táncoltál a bárban.
- Ó, hogy Merevedés? - nevetek fel - Ha jól emlékszem, te nevettél akkor rajtam, szóval hagyjál a szentbeszéddel!
- Ez nem szentbeszéd...
- Már előre féltem a lányodat.... És különben is, mikor tértünk át a tegezésre?
- Miért? Zavar?
- Hogy őszinte legyek, igen. Szóval kérem, ne tegezzen!
- Ahogy akarja, Hercegnő!
Észre sem vettem, hogy a nagy eszmecserénkben beértünk egy elegáns bárba. Lerak a hideg padlóra és kezét nyújtja, hogy megtámasszon, míg felveszem a cipőmet.
- Na? Hogy tetszik ez a hely? Ugye, hogy szebb. Ismerje csak el!
- Igaza van, ez valóban szebb... Akkor, köszönöm, hogy elhozott. A további szép estét! - köszönök egy apró biccentéssel és elegánsan megfordulok, hogy a csípőmet egy kicsit túlringatva besétáljak az ajtón. Odabent teljes hangerővel dübörög a zene, még a padló is beleremeg. A hely tényleg sokkal elegánsabb, mint az előző volt, ám mégsem lógok ki az öltözékemmel, aminek nagyon örülök. A bárpult felé veszem az irányt és rendelek egy koktélt, hogy megadja a hangulatot. Egy perc nem telik el, máris elém tol a pultos egy röviditalt azzal a szöveggel, hogy az a férfi küldi nekem, aki a bárpult másik végében van. Mosolyogva elveszem a poharat és odabiccentek a férfinak, köszönetképp, majd gyorsan lehúzom. Ekkor feláll a férfi és félmosolyra húzott szájjal elindul felém. Nem tudom, hogy az alkohol, vagy szimplán a hely hangulata miatt, de észrevétlenül megigazítom a szoknyám, és mielőtt teljesen odaérne hozzám, keresztbe teszem a lábamat. Nem vagyok egy szupermodell méretével megajándékozva, a lábaim elég rövidek, ezért hordok állandóan magassarkút, viszont az átlag fehér bőrhöz képest nekem egy kicsit napsütötte bőröm van, amit gyakran egzotikusnak tartanak... A férfi szeme, ahogy vártam, a lábamra vetődött, majd feljebb siklott és végül az arcomon állapodott meg.
- Köszönöm az italt - mondom udvariasan és közben egy picit oldalra billentem a fejem.
- Igazán nincs mit. Van kedved táncolni?
- Persze - felelem és elfogadom a kezét, hogy lesegítsen a székről. Amikor leérek a földre egy éles fájdalom hasít a bokámba, de nem törődök vele, és inkább a másik lábamra helyezem a súlypontomat. Csak a tánctéren tűnik fel, hogy zöld a szeme és nem mandula vágású. A külföldi idegen átkarolja a csípőmet és közel húz magához, hogy már szinte teljesen összetapadunk. Még mindig nem értem, miért hagyom, hiszen általában sokkal szemérmesebb szoktam lenni. A férfi párszor megpörget, amitől sajogni kezd a fejem és hirtelen szédülni kezdek. Amikor abbahagyja, háttal neki állok, ekkor rácsap a fenekemre és közelebb ránt magához. Úgy táncol, hogy engem is táncoltat, velem együtt ringatózik az egyre hangosabban szóló zenére. A gyomrom felfordul, alig érzékelek valamit, csak a lüktető fejemet és a testet, ami teljesen hozzám tapad. Nem tudok gondolkozni... Teljesen elveszítettem a fejem. Úgy érzem, mindjárt hányni fogok, ezért elhúzódok a férfitól, aki egyből utánam nyúl.
- Hova mész?
- A mosdóba - dadogom eszméletlenül.
- Elkísérlek, jó? - kérdezi. Valahol mélyen érzem, hogy nem szabadna hagynom, de nem telik tőlem másra, csak bólintani. Ekkor a férfi elkezd rángatni ki a táncolók közül, majd a mosdó irányába, de ahelyett, hogy a női részlegnél elengedne, tovább vonszol a férfi  mosdó felé. Semmi erő nincs bennem, hogy megkérjem, engedjen el, vagy hogy tiltakozzak... A férfi belöki az ajtót, majd engem is berántva a falnak lök és nekem esik. Annyira fáradt vagyok, a karomat se tudom felemelni, hogy ellökjem magamtól őt, vagy a kutakodó kezét, ami a szoknyámat tépi. Sikítani akarok, de csak egy nyöszörgés hagyja el a számat, amit nyilván félreérthetett, mert most már a felsőmet is rángatja, közben folyamatosan csókolva és szívva a nyakamat. Ekkor nyitódik az ajtó és én mindent megpróbálok, hogy segítséget kérjek tőle, de semmit sem kell tennem, mert az újonnan jött férfi már le is rántotta rólam a külföldit és most azon fáradozik, hogy a mosdókagylóhoz verje a fejét. Közben én lecsúszok a padlóra és remegni kezdek. Hirtelen hideg lett. Lecsukom egy pár másodpercre a szemem, de hamar rájövök, hogy ez így sokkal jobb, ezért nem nyitom ki. Nem hallok semmit, csak a fülemben dobogó vért. Érzem, hogy a gyomrom nagyon rosszul van...
- Hercegnő, jól vagy? Hallasz engem? Soon Yi! - hallom egészen tompán, aztán elvesztem az emlékezetem.

Catch me if you can
2. rész

*Myung Soo*
 Elképesztő volt ez a lány. Olyan kimérten mondta végig, mintha minden napos lenne neki az, hogy férfiakat koptat le. Mondjuk ezzel a külsővel... Napok óta figyeltem őt, és mindig ugyanazokat a dolgokat csinálta. Egyszerűen öltözködött, nem volt kirívó a sminkje, még a haját se festette be, hagyta természetesnek. Mintha szándékosan nem akarna kitűnni a tömegből. Csak egy apró hiba csúszott a számításai közé. Engem nem egyszerű nem észrevenni, de ő simán nekem jött az első napon és épp csak megdöntötte egy kicsit a fejét, már szaladt is tovább. Először értetlenül álltam a dolgokhoz, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy van valaki, aki nem vesz észre azonnal. Hiszen ha az utcán járok, a nők 11-60 éves korig mind felfigyelnek rám. Ez mindig is így volt. Éppen ezért soha nem volt gondom a nőkkel, maximum az, hogy hogyan rázzam le őket. Nem tagadom, egy ideig élveztem a külső adottságaim nyújtotta lehetőségeket, de egy idő után elegem lett a felszínes, üres libákból, akik bármikor hajlandóak voltak átjönni hozzám. Kellett egy kis kihívás, én legalábbis így hívnám ezt. Mert én nem csak felfigyeltem erre a lányra, hanem eldöntöttem, hogy őt megszerzem, és ha ehhez az kell, hogy forró kávéval öntsem le magam mindennap, akkor megteszem.
Mosolyogva nézek a lány után, aki átfut az úton, holott a zebra csupán két sarokra van. Megcsörren a hivatalos telefonom, mire azonnal lehervad arcomról a mosoly.
- Igen?
- Kim ügynök! Azonnal vissza kell jönnie, Mr. Go beszélni akar magával!
- Máris megyek!
Bontom a vonalat és visszafutok a kocsimhoz, majd egyenes a főkapitányságra hajtok. Útközben eszembe jut, hogy kicsinek mennyire szerettem volna én is rendőr lenni, ahogy a többi kölyök is. De ahogy ők kinőtték, én egyre jobban beleástam magam, míg végül sikerült elhelyezkednem rendőrként. Alig két évvel később, apám befolyásolásával, előléptettek és végül kikötöttem titkosszolgálatban, főként a terrorelhárításért felelek. 
Amint belépek az ajtón, a főnököm nekem támad, és egy vaskos mappát nyújt nekem.
- Beszéljünk az irodámban!
- Rendben - biccentek, és menet közben kinyitom a mappát. Az első oldalon egy 15 évvel ezelőtti bűncselekmény volt, ahol kirabolták Szöul legnagyobb bankját. Az ilyen ügyeket általában 3 hónap alatt le tudjuk zárni, de ez még mindig megoldatlan. Se szemtanú, se bármilyen nyom. Emlékszem erre az esetre, még kicsi voltam és akkoriban úgy híresedett el, mint a Lehetetlen Rablás. A név elég sok mindent elárul. Több millió kemény valutát loptak el aznap, és még több millió wont. Mindezt úgy, hogy senki nem vett észre semmit, senki nem tudja, hogy mi történt. A rendőrség soha nem volt ennyire haszontalan, mint ebben az ügyben...
Tovább lapozok és most egy másik ügyet látok, ami pár hónappal az előző után történt. Felrobbantottak egy metró kocsit, és mint az elsőnél, ennél se találtak semmilyen nyomot. 
Felnézek a főnökömre, aki int az egyik szék felé, és bólint egyet, hogy olvassam tovább. Megfordul a fejemben, hogy ez egy válogatás a rendőrség szégyeneiből, de azért tovább olvasom.
A két incidens között annyi a hasonlóság, hogy egyiknél se találtak semmit, egyiknél se volt semmilyen áldozat, komolyabb sérülés. Szinte lehetetlen úgy felrobbantani valamit, hogy senki se sérüljön meg. És mégis... Itt a példa előttem. Megnézem a képet, amin a felrobbant metró van. Az egész olyan nyomott hangulattal tölt el, holott tudom, hogy nem sérült meg senki.
Becsukom a mappát, és az orrnyergem dörzsölve kérdezem a főnököm.
- Mr Go, mit akar ezzel? 15 évvel ezelőtti dolgokat mutat nekem
- Az elején azok vannak, de ahogy szépen haladsz hátra, egyre frissebb dolgok lesznek ott.
Újra kinyitom a mappát, de ezúttal az utolsó oldalhoz lapozok, ami egy márciusi drogcsempészetről szól. A képen jól látszik az autó, és az azt ellepő fehér por.
- A srác, aki vezette, karambolozott, a drog pedig kirobbant a kocsiból. A férfit elfogtuk és azonnal őrizetbe vettük. Lefoglaltuk a kokaint is, ami 4 kiló volt! Több napon keresztül vallattuk őt, de semmit nem mondott, akkor azt mondtuk, hogy írja le, de ő csak annyit írt, hogy ártatlan, és nem ő volt. Bezártuk a cellájába. Akkor még nem volt semmi baja, reggel mikor visszamentünk, már halott volt. Mikor takarították a celláját, találtak egy cetlit - mutat az egyik képre. ,,Elég nagy, hogy eltereljen, de nem nagy veszteség"
-Szóval az egész csak egy elterelés volt? - csodálkozom rá, mire a főnök bólint - De miért nem ezt írta vallomásnak? És miért akkor, amikor meghalt? Öngyilkos lett volna?
- Először mi is azt hittük, de összehasonlítottuk a két írást, és nem egyezett - mutat egy másik képre.
- Akkor valaki bement hozzá. Mi van a kamerákkal?
- Nem mutatott semmit.
- Tessék? Nem működött?
- De, egész éjszaka, viszont mást nem mutatott, csak azt, ahogy bevitték, és ahogy reggel egy másik őr már segítséget hív. Arra is gondoltunk, hogy ez az egész megvolt rendezve előre, és előre megkapta a cetlit is...
- De?
- De ez ott megbukott, hogy átkutattuk teljesen.
- Láthatnám a felvételt?
Mr. Go felém fordította a kijelzőt és megnyomott pár gombot, mire elindult a felvétel. És minden úgy volt, ahogy Mr. Go mondta. Bevitték, aztán semmi, és utána egy másik őr ahogy bemegy hozzá, majd kifut, hogy a folyosón lévő telefonon segítséget kérjen, aztán visszafut a cellába. A segítség, nagyjából két percen belül megérkezik, de már nem tehetnek semmit.
Hirtelen elkerekedik a szemem és Mr. Go - ra nézek, aki szinte már várta, hogy eszembe jut valami.
- Mr. Go, milyen diagnózisa volt a férfinak? 
- Szívleállás
- És volt valami a vérében? Vagy egy lyuk a bőrében?
- Az orvos azt mondta, hogy valamennyi drog volt benne. De mi azt úgy vettük, hogy még azelőtt lőtte be magának, hogy idekerült volna.
- Mennyi idő után kezdik meg a boncolást?
- Csak este tudtuk megcsinálni.
Örömömben tapsolok egyet és felugrok a székemből. Mr. Go úgy néz rám, mint egy őrültre, de nem zavar. Összeállt a kép.
- Mr. Go, a drog nagyon gyorsan fel tud oldódni a vérben, ha jó helyre adják. Szerintem a férfi túladagolásban halt meg.
- De mégis mikor lehetett volna rá lehetősége? Semmi nem volt nála.
- Nála nem, de az őrnél lehetett.
- Hogyan?
- Az őr, aki bekísérte a cellába, nem ment be, csak kinyitotta az ajtót, míg a másik bement.
- De utána egyből kijött, nem lett volna rá lehetősége.
- Csak miután hívta a segítséget. 
- Volt két perce - érti meg Mr. Go is.
- Pontosan. Két perc alatt beadhatja a drogot és utána el is rejtheti a cetlit, a kiérkezők már csak annyit látnak, hogy megpróbálja megmenteni. Ki az őr?
- Park Se Joon
- Hol van most?
- Áthelyezést kérvényezett.
- Hová?
- Az USA-ba, Las Vegas-ba. 
- Foglaltasson nekem egy jegyet, minél előbb! - kérem és felkapom a hatalmas mappát, meghajolok és már rohanok is ki. A siker első jeleitől annyira felvillanyozódtam, hogy egyből neki látok az akta átolvasásának.

*Cho Hee*
Fogtam az aktáját és a kanapéra leülve elkezdtem átolvasni. Egyből megakadt a szemem a becenevén.
- L? Mint a Death Note-os L? Mi ez? Azt hittem, az ügynökök komolyabbak. Mondjuk mit várjon az ember egy 23 évestől?
A fél éjszakán keresztül olvasom az adatait, a végére már elhiszem, hogy én többet tudok róla, mint ő saját magáról. Lecsukom a szemem, és mély álomba merültem, ami csak egyet jelenthetett. A következő pár órában rémálmom lesz.
Nálam két féle alvás létezik, az egyiknél félig fent vagyok, hallom és érzékelem is a külvilágot, ez a majdnem mindig állapotba tartozik... Azonban a másik néha előjön és hozza vele a rossz álmot is. Ilyenkor mélyen alszom, és a tudatom legmélyebb félelmei törnek a felszínre... Vagyis csak egy. Mert nekem csak egy álmom van, de az mindig, pontosan ugyanúgy történik.
Sötét pincében vagyok. Az a kevéske fény, ami beszűrődik, a falon lévő pici ablakból jön. Dohos, áporodott szag terjeng mindenhol, mintha már évek óta nem szellőztettek volna. Nyílik az ajtó. Nem kapom fel a fejemet, nem érdekel ki jött, nem nézek oda. A térdemet bámulom. A hosszú csőnadrágom a térdénél szétszakadt, rojtok lógnak csupasz lábamra. Két férfi sétál elém. Az egyiknél fegyver van, amit most kibiztosít. Nem nyelek nagyot, nem pánikolok. A pisztoly elrettentésként van itt, hogy megtörjek és bevalljak mindent.
- Na, szépségem! Csiripelsz nekünk, vagy továbbra is néma maradsz? - kérdezi a pisztoly nélküli. Ő a főnök...
- Úgy nézek ki, mint egy madár? - vonom fel a szemöldököm és már be is harapom a számat. Mindig ezt kérdezem, és ő mindig ütéssel felel. Ez most sem volt másképp. Akkora pofont ad, hogy felborulok a székkel együtt. Hallom, hogy jön még valaki, aki elém sétál. Az arcát nem látom, csak azt, ahogy felemeli a pisztolyát. A következő pillanatban képkocka váltás van. Most a gúnyos mosolyra húzódó száját látom. Aztán elsüti a fegyvert.
Hirtelen felülök, folyik rólam a víz. Rájövök, hogy nem az álmom ért véget, csak csörög a telefonom, így utánanyúlok.
- Mondd!
- Van egy jó, és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? 
- A lényeget!
- A jó hír, hogy Vegas-ból éppen most megy el a főrendőr tiszt, szóval lesz egy kis fejetlenség.
 - Oké - nyugtázom ennyivel.
- A rossz hír, hogy az emberünk, aki beépült a rendőrökhöz, lebukott, és most őt keresik. Myung Soo szagot fogott. Valaki köpött, az biztos.
- Mennyit?
- Nem sokat.
- Se Joon, az istenért. Mennyit?
- Találtak bent egy cetlit, amire azt írta, hogy elég nagy az eltereléshez, de nem nagy veszteség.
- Nem sokat?! - üvöltöttem el magam. - Találd meg a besúgót, a kamurendőrt pedig azonnal tüntesd el!
- Nyírjam ki?
- Nekem mindegy, csak ne zavarjon többet!
- De máshova kell mennem!
- Old meg! Én Vegas-ba megyek - jelentem ki, majd bontom a vonalat. Kim Myung Soo, ha ebből nem jössz rá, akkor egy idióta vagy! Bárcsak az lennél!

Catch me if you can
1. rész

*Cho Hee*

Kezemben egy kávéval sétálok az utcán. Olyan vagyok, mint bárki más. Átlagos. Munkából hazafelé tartó ember. Látszólag pont megfelelek az életkoromnak megfelelő identitásnak, sötét barna hosszú haj, ami a hátamat verdesi, mélybarna szem, csinos pofi, aminek senki sem tud ellenállni. Persze, ez látszik kívülről. De belülről vajon milyen vagyok? Ha valaki látná, ki vagyok igazából, félne tőlem. Én egy szörnyeteg vagyok. Egy olyan szörny, akit senki sem ismer, mégis valahogy mindenki neki dolgozik.

Egy szörny, akinek valaha volt családja...
Valaha én is rózsaszín ruhákban, fonott hajjal futottam a szüleim mellett egy fagyival a kezemben. Nekem is volt egy szuperhős apukám, aki késő estig dolgozott, de utána amikor hazajött, én voltam a hercegnője. Nem érdekelte, hogy mennyire fáradt, ő bejött hozzám és játszott velem, mindig.
Valaha nekem is volt egy gyönyörű anyukám, aki otthon volt velem és megtanított sütit sütni, vagy elvitt az egyik fotózására, ahol mindenki úgy bánt velünk, mintha hatalmas nagy sztárok lennénk. Akkoriban el is hittem mindent, amit mondtak nekem, éppen ezért nem mondtam semmit, amikor a szüleim beültettek a kocsiba és azt mondták nekem, hogy meglepetés helyre megyünk. Én kis hülye boldog voltam, énekeltem az aktuális számot, ami ment a rádióban és észre se vettem a szüleim aggodalmát, mennyire feszültek voltak, apám milyen idegesen figyelt a visszapillantótükörből. Aztán bekövetkezett a baj... Valaki belénk jött oldalról, mire elveszítettem az eszméletemet.
A következő hely, ahol felébredtem, nagyon koszos és sötét volt. Még ma is érzem a penész és izzadság szagot, ha lehunyom a szemem, pontosan fel tudom idézni azt a mocskos pincét amiben fogva tartottak. Nem tudom pontosan, hány napig voltam ott, csak azt tudom, hogy háromszor aludtam, amikor lejött hozzám három férfi. Az egyiken jól vasalt öltöny, és szépen fésült haja volt. Arcáról sütött az elégedettség, és pimasz vigyora alátámasztotta az elképzeléseimet, miszerint nagyon is elégedett. Vele volt még az a sebhelyes fickó is, aki párszor lejött és elém vetett egy tányér valamit, hogy megegyem. És még egy ember, akin látszott, hogy a testi ereje miatt tartják őt, nem pedig az eszéért. Rám nézett az öltönyös belenézett a szemembe és kiadta az utasítást : Öld meg! A szívem kétségbeesetten kezdett dübörögni, és zokogni kezdtem. Nem értettem semmit, hiszen még csak öt éves voltam...
A sebhelyes elkezdett közelíteni felém, de az öltönyös megállította:

Ha vele végeztél, hozd ide a nagybátyját!

De főnök, a nagybátyja segített őket megtalálni...

Tudom, de nem akarok nyomokat hátrahagyni. A szüleit már elintéztük, de ez nem elég. Az egész családot megölöm!

Már akkor is volt egy érzésem, hogy csak azért mondja, hogy mielőtt meghalnék, még árvaként "éljek". Az, hogy a nagybátyám ilyen árulást követett el ellenünk, annyira megdöbbentett, hogy fel sem fogtam a tényt, miszerint a szüleimet megölték.

Izomagy és öltönyös távoztak, mire a sebhelyes rám vigyorgott és előhúzott egy kést az övéből. Elkezdtem rángatni a lábam, hátha kiszabadulok a kötél fogságából, miközben a férfi egyre közelebb ért hozzám. A pengét hozzáérintette a számhoz, majd elkezdte lefele húzni, közben végig érthetetlen szavakat dünnyögött nekem. Az egyik pillanatban a kötél megadta magát, mire a lábam kiszabadult és erősen ágyékon rúgtam, mire a pasi nyöszörögve dőlt el. Még most sem tudom, honnan jött az az erő hirtelen, de hátrahúztam a lábam, majd erősen előrelendítettem. Eszeveszetten rugdostam és tapostam a férfit, a sebhelyesnek esélye sem volt, olyan gyorsan tudtam csinálni. Már csak akkor hagytam abba, mikor az eszméletlenül hevert a padlón. Körbenéztem a pincében, és hirtelen nem tudtam semmi mást, csakhogy fölfele kell menekülnöm. A házban nem volt senki más, aki megállíthatott volna, nyilván nem számítottak rá, hogy egy 5 éves kislány kijuthat onnan, de sikerült. Valahogy eljutottam a nagybátyám házáig, ahol ő sírva ölelt magához és azt bizonygatta, hogy mennyire sajnálja, mennyire örül, hogy én élek, hogy soha többet nem csinál ilyet és hogy bármit kérhetek tőle. Nem kellett sokáig várnia, az első kérésem az volt, hogy jelentse be, meghaltam a szüleimmel együtt egy autóbalesetben. 

Park Cho Hee 2000-ben, 5 évesen meghalt. Azóta élek én, és bár a nevet megtartottam a rózsaszínű ruhát lecseréltem feketére, a fonott hajat, egyszerű lófarokra, a fagyit a kezemből pedig pisztolyra. Mert mikor a szüleimet megölték és nekem is meg kellett szűnnöm létezni, megfogadtam, hogy bosszút állok. Bármi áron.

Ezért jött létre ez a banda. Kezdetben csak ketten voltunk a nagybátyámmal, én voltam a főnök, ő alkalmazkodott, és mindenben segített nekem. Sosem ismerném be, de nélküle nem sikerült volna létrehozni ezt az egészet. És hogy tulajdonképpen mit is csináltunk? Míg Se Joon embereket szerzett a világ minden tájáról és betanította őket, kiosztotta a feladatokat, én harcművészetet, kártyatrükköket, amikből később "varázslat" lett, és lövészetet tanultam. Megtanultam, hogy kell irányítani egy egyre növekvő egységet és hogyan maradjunk úgy a rendszerben, hogy közben nem látnak meg. Több száz rendőrt küldtek már ránk, de senki sem talált semmit, hogy is találtak volna? Hiszen nem létezünk...

Azóta eltelt 15 év, most 20 éves vagyok, és csak arra várok, hogy megtaláljam és levadásszam a szüleim gyilkosait.

És elértünk a jelenhez, ahol az utcán sétálok kávéval a kezemben és figyelek. Mindig ezt szoktam csinálni, megfigyelem az embereket. Észreveszek egy fiatal párt, a férfi megfogja a nő karját és közelebb húzza magához, mire a nő szeme elkerekedik és félelem ül ki benne. Karján egy lilás folt, felette egy nagyobb, zöldes. Ahogy férfi beszél hozzá, szinte érzem azt a lealacsonyító felsőbbrendűséget, amit a nő felé sugároz. Ez a férfi veri a nőt. Ez egyértelmű. És amint rájövök erre, elfordulok és a másik irányba megyek. Tudom, hogy tudnék rajta segíteni, de nem teszem. Ahhoz, hogy irányítani tudjam a rendszert, a rendszeren kívül kell maradnom, és ha mindig leállok valakinek segíteni, nagyon rövid idő alatt a rendszer közepén találom magam.

Megcsörren a telefonom. Tudom, hogy a nagybátyám, Se Joon hív, hiszen más nem ismeri a számomat.

- Mondd! 

- A srác, aki beépült a rendőrségre megtudta, hogy a márciusi szállításra ráállítanak egy nyomozót. A neve Kim Myung Soo.

- 20 perc múlva a szokott helyen! - utasítom és kinyomom a telefont. Márciusban volt egy bakink az egyik szállítmánnyal. A feladat egyszerű volt, terelje el a figyelmet pár kiló droggal, hogy áttudjunk vinni az igazi anyagot. A terv rendben volt, csakhogy a fiú nem halt meg, mikor neki hajtott egy fának. Elkapták és letartóztatták. Mivel félő volt, hogy beköp minket, el kellett tenni láb alól, de ez nem volt egyszerű. Egy börtönbe bejutni és megölni valakit csak az tud, aki láthatatlan. Szóval be kellett valakit építeni oda. A srác diszkréten intézte el, öngyilkosságnak állítva be, és ezzel megoldott mindent. Kivéve azt a tényt, hogy senki sem tudta, mennyit mondott a csali. Nagyon nem tetszett ez a helyzet és nagyon nem akartam, hogy egy újabb rendőr nyomozzon. Éppen kortyolni készülök a lötykölődő kávémból, mikor valaki nekem jön, kezemből kiveri a kávét, ami így rám és rá ömlik.

-Ó, ne haragudj - hajtja egy kicsit előre a fejét én pedig automatikusan követem a példáját és már kerülném is ki, mikor elém tartja a kezét, hogy megállítson - Nagyon meleg? Jól vagy? Én tényleg nem vettelek észre!

Jó tíz másodpercig csak nézek a szemébe, majd kikerülöm és gyorsabb tempóra váltok.

- Hé, várj egy kicsit - kocog utánam, és elém ugorva elállja az utamat.

- Megkérnélek rá, hogy ne szórakozz! Sietek.

- Csak kárpótolni akarlak az elvesztett kávédért.
- Kösz, de nem kell a pénzed - közlöm vele összeszűkülő szemekkel.

- Ki mondta, hogy pénzben? - kérdezi perverz vigyorral az arcán. Daebak! Ez most komoly? Tényleg azt hiszi, hogy elhasalok tőle, mert rám vigyorgott? Vagy most azt várja, hogy légzési problémáim lesznek és elpirulok, mert tett egy perverz megjegyzést?
- Akkor? - teszem csípőre a kezem és nulla reakcióval állom a tekintetét. 

- Meghívlak egy kávéra.

- Te süket vagy? Most mondtam, hogy sietnem kell.

- Mégis itt állsz és velem beszélsz.

- Ha kikerülnélek, valószínűleg utánam jönnél, ahogy az előbb tetted. Amilyen kitartó vagy, valószínűleg haza akarnál kísérni, esetleg elkérni a telefon számomat. Ahogy kinézel, ahogy beszélsz, amilyen közvetlen vagy és ahogy mimikálsz, arra enged következtetni, hogy nagy játékos vagy. Max 25 lehetsz, hacsak nem vagy az az örök fiatal típus, bár az arcodon lévő mélyebb gödröcske nem ezt bizonyítja. Az ujjadon nincs gyűrű, és ahogy leálltál velem beszélgetni, valószínűleg nincsen barátnőd, tehát bárki jó neked aki szembejön veled. Viszont vagy válogatós vagy, vagy pedig szimplán elmebeteg, hiszen nyilvánvaló, hogy figyeltél és direkt jöttél nekem, máskülönben nem tudtad volna, hogy mit iszok, hiszen ez csak egy papír pohár volt. Te viszont tudtad, hogy kávé volt benne, szóval nem csak figyelsz, hanem követsz is.

- Azt a... Ez... A legtöbb lány csak benyögött volna egy egyszavas választ...

- Nem vagyok egy tömeg jelenség.

- Azt látom - mosolyog rám egy újabb próbálkozás kíséretében, de erre már csak felnyögök és szemforgatás kíséretében elmegyek mellette, vállammal meglökve őt. Még hallom, ahogy halkan felkuncog, de első reakciómat, miszerint visszamegyek és beletérdelek a gyomrába, elvetve inkább csak tovább megyek.
Elindulok a gyár felé, ahol találkozni fogunk Se Joon-nal, és gyorsítva a tempón figyelek, nehogy valaki megint követni tudjon.
Mikor meglátjuk egymást, csak egy aprót biccentünk, hogy minden rendben. Én megyek elöl, ő pedig követ pár méterrel hátrébb. Óvatosan, ügyelve, hogy senki se lásson meg minket, bementünk az elhagyatott gyárba, amit évek óta csak mi látogattunk.
- A rendőrtől nem kell paráznunk - kezdi, amint beérünk - Az apja miatt lehet ott, ahol most van. Elég fiatal, szóval nincs valami sok szakmai tapasztalata.
- Oké, ez jó hír.
- Cho Hee! - szólít meg aggodalommal teli hanggal. Nem tetszik ez a sajnálat... - A szüleid gyilkosa... Las Vegas-ban vannak.
- Ezt honnan tudod?
- Cho Hee... Mindig elkeserít, hogy meglepődsz a tudásomon...
- Nagyon vicces Se Joon.
- Oké, a leírásod alapján, az egyik srác Vegas-ban dolgozik az egyik hotel kaszinójában.
- A leírásom alapján? Se Joon, az egy 15 éves leírás volt, tudod, mennyire megváltozhat egy ember?
- Tudom. És mégis... Ez az egyetlen nyomunk.
Igaza van, súgja egy kis hang a fejemben. 15 év óta most először van valami nyom, és mégis ... Félek. Félek, hogy megrohannak az emlékek. Félek, hogy a félelem megbénít majd, és nem tudom lezárni ezt történetet.
- Mi van? Beijedtél? - gúnyolódik Se Joon. Felemeli a kezét, hogy régi szokásához híven megrángassa a fülem, de menet közben elkapom és a háta mögé csavarom a kezét.
- Figyelj - nyögdécsel fájdalmasan - Én is beijednék. Elvégre még kicsi lány voltál, és ha jól emlékszem nagyon sírtál és könyörögtél, hogy vigyázzak rád... Brühühü.
- Se Joon! Én vagyok a főnököd, emlékszel?
- Én meg a nagybátyád!
- A kettő hogy kapcsolódik össze?
- Sehogy, de te is szarul érvelsz! Lehet, hogy ez családi örökség.
Már megint meggondolatlanul fecseg, ahogy mindig is tette. Éppen ezért gondolkodok el, immár ezredjére, hogy ki is az idősebb kettőnk között. És bár Se Joon késői gyerek volt és csak 20 év van közöttünk, ez még így is elegendő lenne, hogy érettebben viselkedjen.
- Elmegyek Vegas-ba még holnap. Te addig figyelj a zsarura.
- Én nem mehetek veled? Vegas-ban még soha se voltam!
- Nem!
- De én találtam meg!
- Tök mindegy - vonom meg a vállam és megfordulok, hogy hazamenjek, de előtte még visszaszólok neki - Küldd át a zsaru aktáját!
Normál ember nem viselkedik így a nagybátyjával. Normál ember... De mi még csak távolról sem közelítjük meg a normál embereket.
A lakásba beérve, ledobom a kulcsot a kis asztalra és a dolgozó szobába megyek a nyomtatóhoz. Látom, hogy már csak egy oldal van hátra, ami eredetileg az első oldal lenne, amin egy kép van.
Még pár másodperc és meglátom a zsarut, aki nyomoz utánunk. Ujjaimmal dobolok az asztalon egy ritmust ami igazodik a nyomtató zajához, ami egy idő után elcsöndesül. Kíváncsian nézek a nyomtató tálcára.
- Ez most komoly? - sóhajtok fel, mikor felismerem a férfit - Kim Myung Soo, jössz nekem egy kávéval...
A képen ugyanis nem más van, mint a srác, aki fellökött délután.
- Szóval ő fog ránk vadászni - mosolygok gúnyosan - Akkor tegyük érdekessé!

Catch me if you can

Prológus

Mindenki hallott már olyan történetet, ahol a szegény, ártatlan kislány rossz társaságba keveredik és nagy bajt okoz magának és talán még valaki másnak is. Természetesen az ártatlan kislány nem tehet semmiről, hiszen kényszerítették. Viszont a rendőr bácsik elfogják, mire a kislány futva rohan apucihoz és anyucihoz. A szülők persze örülnek, hogy a lányuk "jó útra" tért és természetesen minden követ megmozgatnak, hogy szegény kicsi lányuk ne kerüljön börtönbe. A végén elérik, hogy x hónapra felfüggesztett börtön büntetést kapjon a kislány és mindenki mossa a kezét, mintha jól végezte volna a dolgát. És miért is ne tennék ezt? Hiszen a kicsi lányuk jól van, velük van és velük is marad, mert nem engedik ki többet a "szülői biztos kézből", tovább élik a tökéletes világukat, ahol a kislányból egy elcseszett hercegnőt faragnak, aki majd az unokáinak egy kakaóval a kezében meséli el ezt a történetet... És a rosszfiúk? A rossz társaság? Akik elcsábították a szegény kislányt? Természetesen elnyerik méltó büntetésüket, ugyancsak fiatal életük egyik legmeghatározóbb évét adják. Vagy akár többet is. De kit izgatnak a rosszfiúk, ha a kislány jól van, nem? Hiszen ő a történet főhőse, nem?

 Ebben a történetben nem. Még csak helyet sem kap. Szegény kislány helyett rosszfiú. A rossz társaság. Aki elnyeri méltó büntetését. Vagy mégsem? Mi lenne, ha rossz társaság helyett a "banda" szót használnám? Vagy inkább "maffia"?
Szóval van ez a maffia, ahol a legdurvább dolgok történnek, de még se buktak le még egyszer sem. És ez a főnöknek köszönhető. Bizony, ez a történet a maffia főnökéről szól, a fő rosszfiúról.
Gondolom az már teljesen kiverné a biztosítékot, ha kiderülne, hogy a rosszfiú igazból lány... Pontosan. Egy lány lenne a maffia vezér. Ez már kész őrület, nem igaz?
Akkor ez most bizonyára sokkoló lesz...
A maffia főnöke, én vagyok. Park Cho Hee, és nem létezek.