1. rész
Éjszakai hívás

 Egy mezőn állok. Körülöttem nincs semmi, csak a végtelennek tűnő fű. Egészen távolról tompa madár csicsergést hallok. Lenézek magamra. Fehér, térdig érő ruhát viselek, és bár ez nem az én stílusom, azért tetszik. Megpördülök párszor, akárcsak egy ruhapróbán és mosolyogva konstatálom, hogy a fű szúrósan csiklandozza a talpamat. Egy ismerős hang a nevemet kiálltja, de olyan halkan, hogy félek, csak képzeltem. De ekkor újra hallom, ezért megfordulok a hang irányába. A látványtól teljesen lesokkolódok. Azt hittem, messzebb van, de nem. Alig tíz lépésnyire. Ahogy szemeivel rám néz úgy érzem magam, mint egy hercegnő. Kedvesség sugároz belőle, miközben folyamatosan előre halad. Most már csak pár lépés választ el tőle, de tekintete megváltozott. Dühöt és megvetést olvasok ki belőle. Még egy lépést tesz meg, most ismét kedves, aztán még egy, de most megint dühös. Az érzelmek egymást váltják, így nem tudok felkészülni arra az érzelemre, ami akkor fog bekövetkezni, ha teljesen elém ér. Vagyis most... Megérinti arcomat, amitől megkönnyebbülök és közelebb hajolok hozzá. Ajka megközelíti az enyémet, de ahelyett, hogy megcsókolt volna annyit mond:
-Szórakozni fogok veled!
A telefonom szüntelenül csörgött és rezgett. Egy pillanatig még mindig azt hittem, hogy a mezőn vagyok vele, de körbenézve csalódottan állapítottam meg, hogy ez a szobám, és Ő nincs itt. Azonban a csöngés még mindig nem akart megszűnni, ezért felültem az ágyban és a telefonért nyúltam.
-Halló!-szóltam bele az alvástól rekedtes hangon.
-Unni!-csengett barátnőm vidám hangja a túl oldalon-Aludtál?
-Mivel a normális emberek éjjel 2-kor alszanak, valószínűleg én is azt csináltam...
-Sajnálom-hallottam hangján, hogy igazából nem érdekli, de ezt kell mondania, különben bajba kerül.
-Miért hívtál? Baj van?-kérdeztem ironikusan.
-Nincs semmi baj... Vagyis mégis. Szerelmes vagyok!-jelentette be és egy apró sikoltást is megeresztett, amit én egy grimasszal díjaztam.- Ugye voltam a SPEED koncerten és most jövök haza, mert még beugrottam Min Mi-vel egy éjjel-nappaliba, mert elfogyott a teje és a barátja bejelentkezett nála reggelre, hogy...
-A lényeget Yeon Ri!-szóltam rá.
-Oké, szóval van egy szám, aminek nincs MV-je, csak tánc videója van. Na, most azt is eljátszották és egyszerűen annyira aaa...  Hát nem szuper?
-De, zseniális-morogtam.
Oké, tudom, hogy te nem szereted őket, de legalább előttem ne mutasd ki ilyen nyilvánvalóan.
-Jól van, bocs-forgattam a szemem-Mit akarsz, mit csináljak?
-Nézd meg a videót, amit feltöltöttek a youtube-ra!-parancsolta boldog hangon, hisz elérte, amit akart. Sóhajtva fordultam a mellettem heverő laptophoz és bepötyögtem a banda nevét. Nyeltem egy nagyot és rányomtam az első találatra.
-Hangosítsd fel és tartsd a telefont a hangszórókhoz!-utasított tovább-Nagyítsd ki!
-Minek? Te úgy sem látod!
-Aigoo! Milyen vagy?! Úgy élvezetesebb, és jobban lehet látni azokat az angyalokat....
-Töröld meg a szád! Ide hallom, hogy csöpög a nyálad-fintorogtam inkább csak magamnak.
-Unni!-szólt rám felháborodva-Csak indítsd el!
Így tettem, de azt kívánom, bár ne tettem volna... Először kíváncsian néztem, elvégre már rég nem láttam, de utána rájöttem, hogy ez a dal rólam szól. Az érzelmeim egymást váltották. Volt, hogy ideges voltam, aztán szomorú és voltam dühös is, de legfőképpen elkeseredett. Miután vége lett még mutatták pár másodpercig az őrjöngő tömeget, akik imádják őket, majd minden elsötétült, kivéve Yeon Ri csivitelő hangját, ami a telefonból jött.
-Na?-kérdezte túl áradó lelkesedéssel-Ugye milyen jó volt?
-Igen, zseniális-motyogtam-De figyelj! Most leteszem. Holnap dolgoznom kell...
-Ó.. Rendben. Jó éjt unni!-köszönt el és belepuszilt a telefonba, mielőtt kinyomhattam volna. Visszadőltem az ágyba, fejemet hátrahajtottam a párnán, kezemet az Ő oldalára vezettem. Üres... Mióta nincs itt, minden más lett. Sokkal zárkózottabb lettem, pedig a munkámban az lenne a lényeg, hogy folyton vidám és nyitott legyek. Elég nehéz megjátszani a fullhappy-t miközben az életemből alig 2 hónapja kilépett az a személy, aki az egyetlen családtagom volt. Hát igen, nehéz egy olyan embernek lenni, aki 16 éves koráig árvaházban élt, majd "kiöregedett" és elküldték. Nem szeretem, ha sajnálnak ezért. Nem is meséltem el ezt senkinek se, csak Neki, még Yeon Ri-nak sem mondtam el. Sem azt, hogy árvaházban voltam, sem azt, hogy ki miatt lettem ilyen szomorú az utóbbi 2 hónapban. Nem mondhatom el neki, hogy szakítottunk, hiszen azt se tudta, hogy együtt voltunk. Ez a mi közös döntésünk volt, ő se mondta el senkinek, és én se. Így mindketten megnyugodhattunk. Szóval senkinek sem mondhatom el, hogy mi történt valójában, minden este itt fuldoklom a saját önsajnálatomban és könnyeimben. Talán, ha ismerném az anyukámat, vagy, hogy ha együtt élnénk, talán neki elmondhatnám, hogy, ami igazán bánt, hogy miért viselkedek ilyen furán, hogy akit elveszítettem, pedig a legjobban szerettem ezen a világon.... Az nem más, mint Choi Sung Min, a SPEED-ből.