2. rész
Ahogy kezdődött
~Körülbelül 2 évvel ezelőtt~
-Mivel már betöltötte a 16-dik élet évét, az állam továbbá nem tudja önt eltartani. Remélem megérti-tette hozzá az igazgatónő- A további elhelyezkedésért nem vállalunk felelősséget, továbbá ön köteles az államnak adózni. Ha bármire szüksége lenne, forduljon a Segélykérő hivatalhoz. Természetesen tőlünk kap egy kezdő összeget, amiből 3 hónapig kényelmesen elélhet, de úgy hallottam, hogy ön már idejében gondolt a jövőjére és már elkezdett gyűjtögetni. A pénzt természetesen így is megkapja.
-Köszönöm-hajoltam meg a nő előtt.
-Van itt a közelben egy bolt, onnan hozattunk önnek egy ruhát, amiben elmehet. Az egyenruháját kérem hagyja a recepciós pultnál.
-Rendben.
-Azt hiszem, végeztünk. Sok sikert az élethez!-köszönt el.
-Köszönöm, viszlát!-hajoltam meg ismét, majd kisiettem az öltözőbe, hogy átvegyem a szabadságot jelképező ruhát. A póló ugyan nagy volt, de amíg nem veszek magamnak valami normális ruhát, ez is meg teszi. Kiléptem a kapun, még egyszer utoljára hátranéztem arra az épületre, ahol eddig éltem. Az ablakokból plakátok lógtak "Sok sikert!" felirattal. Mosolyogva meghajoltam és elindultam a buszmegálló felé. Még szerencse, hogy idejében elkezdtem keresgélni és gyűjtögetni, mert így van hova mennem aludni. Már munkát is találtam, így egyenlőre biztosítottam magam. Miután leszálltunk a buszról érdeklődve néztem körül. Ugyan nem az volt a legszebb környék, de elég olcsó volt. Felmentem a hatodik emeletre, majd be a 623-as lakásba. Két ajtó volt, az egyik a fürdőszobába nyílt, a másik egy hálószobába. Minden más együtt volt, nem volt egy luxus lakosztály, minden elég régi volt, de én ennek is örültem, hiszen ez az én lakásom volt. Nem volt sok dolgom, amit ki kellett csomagolnom, csak egy kézipoggyászt hoztam. Mindent szépen kitakarítottam, így jobban éreztem magam.
Másnap már mentem is dolgozni egy kis boltba. A főnök meglepődött, hogy 16 éves vagyok és nem részmunka időben, hanem teljesben dolgozom. Az árvaházban csak ez a jó, mire kikerülsz, már leérettségiztél. Szóval ezt kihasználva több munkám is volt egyszerre. Volt, hogy a boltból egyenesen az éjszakai munkahelyemre mentem és onnan vissza a boltba. Túl hajszoltam magam, de rengeteg pénzt kerestem, így alig 2 hónap után el tudtam költözni egy szebb lakásba. A munkát viszont ugyan úgy folytattam, szinte le se álltam, olyan voltam, mint valami gép. Nem mondom, hogy nem érte meg, mert még többet kerestem és csak gyűjtögettem, és gyűjtögettem. Közben munkákat is cseréltem, így még több pénzem lett. Ez így ment fél évig, aztán ismét elköltöztem egy még szebb és még tágasabb lakásba. Már csak nappal dolgoztam. Egyik nap elsétáltam egy hatalmas épület előtt, amin egy plakát volt.
,,Valóra akarod váltani az álmodat? Akkor jó helyen jársz, gyere be a CCM-be és tapasztald meg, milyen egy idol élete!"-olvastam magamban. Kíváncsivá tett ez a dolog, hiszen mindig is színésznő akartam lenni, hátha felismer az egyik rokonom, és végre nem lennék egyedül. Az indok megvolt, hogy miért lépjek be ebbe az őrült világba. A recepciós hölgy kedvesen útbaigazított, a casting teremig. A váróteremben sokan voltak, mindenki zsongott, nevetgélt, vagy idegeskedett, csak én nem. Azoknak az embereknek ez az álmuk, ők így szeretnének megélni, de nekem már van munkám, ami biztosít engem. Valaki leült mellém, vállával egy kicsi meglökve, amitől kizökkentem a bambulásomból.
,,Valóra akarod váltani az álmodat? Akkor jó helyen jársz, gyere be a CCM-be és tapasztald meg, milyen egy idol élete!"-olvastam magamban. Kíváncsivá tett ez a dolog, hiszen mindig is színésznő akartam lenni, hátha felismer az egyik rokonom, és végre nem lennék egyedül. Az indok megvolt, hogy miért lépjek be ebbe az őrült világba. A recepciós hölgy kedvesen útbaigazított, a casting teremig. A váróteremben sokan voltak, mindenki zsongott, nevetgélt, vagy idegeskedett, csak én nem. Azoknak az embereknek ez az álmuk, ők így szeretnének megélni, de nekem már van munkám, ami biztosít engem. Valaki leült mellém, vállával egy kicsi meglökve, amitől kizökkentem a bambulásomból.
-Ó, sajnálom-szabadkozott. Kicsit előre hajtottam a fejem, jelezve, hogy nincs semmi baj. Alig fél perc után megszólalt-Ideges vagy?-kérdezte, mire ránéztem. Barna, szinte csokoládé színű szemével úgy nézett rám, mintha egy kiállított műtárgy volnék.
-Nem-feleltem, mire elmosolyodott és elnézett a szemben ülők felé, így jobban szemügyre tudtam venni. Barna haja hátul a tarkójáig ért, elől viszont csak a szemöldökéig. Fehér, kerek nyakú, kötött pulcsit viselt fekete farmerral és bakanccsal. A fiú elmosolyodott és felém pillantott, mire egyből tudatosult bennem, hogy a kelleténél tovább figyeltem őt.
-Bocsánat...
-Semmi baj, örülök, ha tetszem az embereknek-sóhajtotta nekem meg elkerekedett a szemem. Széles mosolyra húzta száját, látva a döbbenetemet.-Csak vicceltem. De látod ez a baj velem, nem vagyok vicces... Viszont van valami, amiben jó vagyok-ismét rám emelte tekintetét, melyből csintalanságot olvastam ki. Amint rájöttem, hogy mire célzott, egyből elpirultam és nyeltem egy nagyot-Nem arra gondoltam! Hjaj... Rossz, aki rosszra gondol-vigyorgott egyre szélesebben.
-De hülye, aki nem-tettem hozzá és viszonoztam mosolyát.
-Óóó.. Látom, érdekes lesz a közös munka. Úgyhogy kerülj be, kérlek!
-Miért? Te már...
-Túl vagyok rajta. Fél évvel ezelőtt, és nem volt ijesztő. Csak add önmagad és akkor minden rendben lesz-tanácsolta, majd a lapom felé pillantott, ami írással lefelé volt.-Kitalálom, mire jelentkezel! Amúgy előbb is erre a képességemre utaltam-tette hozzá szinte suttogva-Szóval... Nézz rám!-kérte. Lassan ráemeltem a tekintetemet, ő meg összeszűkült szemekkel vizslatott végig, aztán egy kicsit közelebb is hajolt, amitől zavarba jöttem és inkább másfele néztem-Ne! Nézz rám!-szólalt meg csendesen, én pedig újra ránéztem. Még pár másodpercig így farkasszemeztünk, majd hirtelen kiegyenesedett-Színész. Színész akarsz lenni.
-Ezt hogy találtad ki?-kérdeztem döbbenten.
-Mondtam, hogy jó vagyok benne-mondta egyszerűen egy vállrándítás kíséretében-Most próbáld meg te is!
-Nekem ez nem megy-próbálkoztam, hogy ne kelljen még egyszer ránéznem ilyen sok ideig.
-Próbáltad már?-kérdezte szemöldökét felvonva. Válasz helyett csak lehajtottam a fejem és nemlegesen ráztam a fejem.-Honnan tudod, hogy nem fog menni, ha még ki sem próbáltad?
-Hát... Én...-próbálkoztam valami válasz-szerűséggel, ő meg bólintott egyet.
-Na, próbáld meg!-mosolygott bátorítóan. Ismét egymást kezdtük el szuggerálni, de, míg ő az előbb koncentrálva fürkészett és látszott rajta, hogy tényleg gondolkozik, addig én csak üres fejje néztem a szemét, az orrát, az arcát és az ajkait. Már egy ideje bűvöltem a száját, amikor észbe kaptam, hogy egy kicsit talán túlságosan is elmerültem a csodálásában, ezért megráztam a fejemet.
-Na? Valami tipp?-kérdezte egy kissé öntelt mosollyal, hiszen ő is észrevette, hogy elbambultam a száján és utána a zavarodott állapotomban lévő fejrázásomat is. Vörösödő arccal néztem rá.
-Ööö... Talán... Modell?-kérdeztem utalva arra, hogy ő maga a tökéletesség. Hátra döntve a fejét nevetett és kissé hitetlenkedve rázta a fejét.
-Ilyen jól nézek ki?-kérdezte még mindig nevetve, az én fejem meg már teljesen átforrósodott és elöntötte a pír, nyeltem is egy nagyot.-Nem, rapper és vezetőtáncos leszek egy bandában.
-Mondtam, hogy nem fog menni-sóhajtottam ügyelve arra, hogy ne legyek túl szánalomra méltó látvány.
-Hát tényleg nem-mondta komoly arccal, aztán közelebb hajolt, mintha valami bizalmas dolgot akarna mondani-Azért nekem volt egy kis segítségem-mutatott a velünk szemben lévő falra, ahol a következő kiírás volt:
,,Színész casting"
-Te csaltál!-kiáltottam fel, mire mindenki felénk fordult.-Sajnálom-szabadkoztam, miközben egy kicsit előrehajoltam-Így nem ér!-fordultam vissza a nevető fiúhoz.
-Kimondta, hogy ez fair?-tárta szét a kezét-De ha nem szóltam volna, észre sem veszed, nem igaz?-vonta fel a szemöldökét.
-De, igaz-bólintott mosolyogva-De ez akkor sem ér! Ide jössz, úgy csinálsz mintha macsó lennél, a lány beveszi és teljesen leveszed a lábáról, pedig csak játszol!-mondtam ki meggondolatlanul.
-Teljesen levettelek a lábadról?-vigyorgott pimaszul. Ha lehet, a fejem még vörösebb volt, mint az előbb, így hogy egy kicsit leplezzem a szégyenemet, a lapomba temettem az arcomat. Így utólag visszagondolva ezt volt a lehető legrosszabb dolog, amit tehettem, mert még szerencsétlenebbnek tűnhettem
-Jól van, értem én-érintette meg a vállamat-Totál belém estél!
-Mi? Nem! Dehogy, hisz nem is ismerlek! Még a nevedet sem tudom, így hogy eshetnék beléd?-kérdeztem egy megjátszott kacaj kíséretében.
-Coi Sung Min-nyújtotta felém a kezét.
-Lee Mi Cha-mondtam és megráztam a kezét.
-Akkor most már belém eshetsz-jelentette ki önelégülten vigyorogva.
-Nagyon jó, az engedélyed nélkül most rosszul érezném magam-forgattam a szemem. Hangos nevetés szakadt ki torkából.
-Ugye tudod, hogy csak vicceltem. De mint mondtam, nem vagyok jó vicc mondó...
-Tényleg nem megy neked a poénkodás-jegyeztem meg.
-Sajnálom. Majd ha bekerülsz, jobban fogok igyekezni-kacsintott rám.
-És ha nem kerülök be?-kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Olyan nem létezik-mosolygott a székén hátradőlve, kezét az én támlámon pihentetve-De hogy biztosak legyünk, add meg a számod!
-Így sem kérték még a számom-dörmögtem olyan halkan, hogy ő ne hallja, de azért természetesen megadtam neki... Hülye lettem volna nem megadni.
-Lee Mi Cha?-kérdezett körbe a szobából kilépő hölgy. Felemeltem a kezemet, a nő bólintott, majd majd kijjebb tárta az ajtót és bement rajta.
-Hát köszönöm, hogy szórakoztattál, Choi Sung Min-álltam fel.
-Igazán nincs mit-állt fel ő is-Sok sikert!-mosolygott, miközben megérintette a vállamat-Még találkozunk, Lee Mi Cha!-biccentett, majd kisietett a teremből. Bólintottam egyet és beléptem a castingra. Meglepően egyszerű volt, nem is értettem, hogy miért paráztak odakint az emberek. Az előző hölgyön kívül csak egy idősebb férfi volt bent, aki nagyon kedves volt. Azt mondták, hogy majd még hívnak. Nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz. Mindenesetre én a casting után egyből hazaindultam. Már az utcán voltam, amikor megcsörrent a telefonom, egy ismeretlen szám hívott, de mielőtt felvehettem volna, lerakta. Csodálkozva néztem a telefont.
-Csak tudni akartam, hogy nem kamu számot adsz meg-szólalt meg mellőlem egy hang, mire ijedtemben kiejtettem a telefont a kezemből. Sóhajtva lehajolt érte és a kezembe rakta-Mi az? Máris elfelejtettél?
-Te követtél?-kérdeztem vissza.
-Igen, de nyugi. Nem vagyok pszichopata, nem akarlak megölni egy sikátorban. Csak beszélni szeretnék veled.
-Beszélni?-ismételtem döbbenten.
-Igen. Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én megkedveltelek. Szeretnék még veled találkozni.
-Nem ezért kérted el a számom?
-De tudnom kellett, hogy tényleg ez a számod. Most meg már, hogy itt vagyok, miért ne kísérhetnélek el?-kérdezte széttárt karokkal.
-Choi Sung Min, te aztán nem vagy semmi-dörmögtem lehajtott fejjel, de vigyorából ítélve meghallotta. Útközben szóba került, hogy hány éves és, hogy mióta érdekli a tánc és a zene.
-Szóval 9 éve táncolsz?-kérdeztem döbbenten.
-Versenyszerűen-tette hozzá egy kicsit szerényen.
-De hát az a fél életed!-ráztam meg a fejemet hitetlenkedve.
-Igen, de bárcsak hamarabb rájöttem volna, hogy mennyit jelent nekem a tánc.
-Tudod a legtöbb 18 éves fiú nem beszél így....
-Nem szeretek a "legtöbb 18 éves fiú" kategóriába tartozni-mosolygott rám, aztán hozzátette-Az olyan átlagos.
-És az átlagos unalmas-bólintottam.
-Igen, ahogy mondod-nézett rám csodálkozva, mintha azt hinné, hogy belelátok a fejébe. Egészen a lakásom ajtajáig kísért, azt hittem, hogy majd behívatja magát, de nem. Kicsit furcsálltam ezt, tekintve, hogy ő ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen.
-Nem akarom zavarni a szüleidet-magyarázta, mikor észrevette furcsálló tekintetemet. A szüleimet zavarni? Egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem mondtam el neki, hogy árvaházban nőttem fel.
-Ja, igen. A szüleim-bólintottam, mintha csak kiment volna a fejemből. Nem akartam neki elmondani az igazságot, jobbnak láttam, abban a hitben hagyni, hogy én is normális családból származom, mint ő.
-Köszönöm, hogy hazakísértél.
-Én köszönöm, hogy hagytad-mosolygott, majd intett egyet és elment.
-Mondtam, hogy jó vagyok benne-mondta egyszerűen egy vállrándítás kíséretében-Most próbáld meg te is!
-Nekem ez nem megy-próbálkoztam, hogy ne kelljen még egyszer ránéznem ilyen sok ideig.
-Próbáltad már?-kérdezte szemöldökét felvonva. Válasz helyett csak lehajtottam a fejem és nemlegesen ráztam a fejem.-Honnan tudod, hogy nem fog menni, ha még ki sem próbáltad?
-Hát... Én...-próbálkoztam valami válasz-szerűséggel, ő meg bólintott egyet.
-Na, próbáld meg!-mosolygott bátorítóan. Ismét egymást kezdtük el szuggerálni, de, míg ő az előbb koncentrálva fürkészett és látszott rajta, hogy tényleg gondolkozik, addig én csak üres fejje néztem a szemét, az orrát, az arcát és az ajkait. Már egy ideje bűvöltem a száját, amikor észbe kaptam, hogy egy kicsit talán túlságosan is elmerültem a csodálásában, ezért megráztam a fejemet.
-Na? Valami tipp?-kérdezte egy kissé öntelt mosollyal, hiszen ő is észrevette, hogy elbambultam a száján és utána a zavarodott állapotomban lévő fejrázásomat is. Vörösödő arccal néztem rá.
-Ööö... Talán... Modell?-kérdeztem utalva arra, hogy ő maga a tökéletesség. Hátra döntve a fejét nevetett és kissé hitetlenkedve rázta a fejét.
-Ilyen jól nézek ki?-kérdezte még mindig nevetve, az én fejem meg már teljesen átforrósodott és elöntötte a pír, nyeltem is egy nagyot.-Nem, rapper és vezetőtáncos leszek egy bandában.
-Mondtam, hogy nem fog menni-sóhajtottam ügyelve arra, hogy ne legyek túl szánalomra méltó látvány.
-Hát tényleg nem-mondta komoly arccal, aztán közelebb hajolt, mintha valami bizalmas dolgot akarna mondani-Azért nekem volt egy kis segítségem-mutatott a velünk szemben lévő falra, ahol a következő kiírás volt:
,,Színész casting"
-Te csaltál!-kiáltottam fel, mire mindenki felénk fordult.-Sajnálom-szabadkoztam, miközben egy kicsit előrehajoltam-Így nem ér!-fordultam vissza a nevető fiúhoz.
-Kimondta, hogy ez fair?-tárta szét a kezét-De ha nem szóltam volna, észre sem veszed, nem igaz?-vonta fel a szemöldökét.
-De, igaz-bólintott mosolyogva-De ez akkor sem ér! Ide jössz, úgy csinálsz mintha macsó lennél, a lány beveszi és teljesen leveszed a lábáról, pedig csak játszol!-mondtam ki meggondolatlanul.
-Teljesen levettelek a lábadról?-vigyorgott pimaszul. Ha lehet, a fejem még vörösebb volt, mint az előbb, így hogy egy kicsit leplezzem a szégyenemet, a lapomba temettem az arcomat. Így utólag visszagondolva ezt volt a lehető legrosszabb dolog, amit tehettem, mert még szerencsétlenebbnek tűnhettem
-Jól van, értem én-érintette meg a vállamat-Totál belém estél!
-Mi? Nem! Dehogy, hisz nem is ismerlek! Még a nevedet sem tudom, így hogy eshetnék beléd?-kérdeztem egy megjátszott kacaj kíséretében.
-Coi Sung Min-nyújtotta felém a kezét.
-Lee Mi Cha-mondtam és megráztam a kezét.
-Akkor most már belém eshetsz-jelentette ki önelégülten vigyorogva.
-Nagyon jó, az engedélyed nélkül most rosszul érezném magam-forgattam a szemem. Hangos nevetés szakadt ki torkából.
-Ugye tudod, hogy csak vicceltem. De mint mondtam, nem vagyok jó vicc mondó...
-Tényleg nem megy neked a poénkodás-jegyeztem meg.
-Sajnálom. Majd ha bekerülsz, jobban fogok igyekezni-kacsintott rám.
-És ha nem kerülök be?-kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Olyan nem létezik-mosolygott a székén hátradőlve, kezét az én támlámon pihentetve-De hogy biztosak legyünk, add meg a számod!
-Így sem kérték még a számom-dörmögtem olyan halkan, hogy ő ne hallja, de azért természetesen megadtam neki... Hülye lettem volna nem megadni.
-Lee Mi Cha?-kérdezett körbe a szobából kilépő hölgy. Felemeltem a kezemet, a nő bólintott, majd majd kijjebb tárta az ajtót és bement rajta.
-Hát köszönöm, hogy szórakoztattál, Choi Sung Min-álltam fel.
-Igazán nincs mit-állt fel ő is-Sok sikert!-mosolygott, miközben megérintette a vállamat-Még találkozunk, Lee Mi Cha!-biccentett, majd kisietett a teremből. Bólintottam egyet és beléptem a castingra. Meglepően egyszerű volt, nem is értettem, hogy miért paráztak odakint az emberek. Az előző hölgyön kívül csak egy idősebb férfi volt bent, aki nagyon kedves volt. Azt mondták, hogy majd még hívnak. Nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz. Mindenesetre én a casting után egyből hazaindultam. Már az utcán voltam, amikor megcsörrent a telefonom, egy ismeretlen szám hívott, de mielőtt felvehettem volna, lerakta. Csodálkozva néztem a telefont.
-Csak tudni akartam, hogy nem kamu számot adsz meg-szólalt meg mellőlem egy hang, mire ijedtemben kiejtettem a telefont a kezemből. Sóhajtva lehajolt érte és a kezembe rakta-Mi az? Máris elfelejtettél?
-Te követtél?-kérdeztem vissza.
-Igen, de nyugi. Nem vagyok pszichopata, nem akarlak megölni egy sikátorban. Csak beszélni szeretnék veled.
-Beszélni?-ismételtem döbbenten.
-Igen. Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én megkedveltelek. Szeretnék még veled találkozni.
-Nem ezért kérted el a számom?
-De tudnom kellett, hogy tényleg ez a számod. Most meg már, hogy itt vagyok, miért ne kísérhetnélek el?-kérdezte széttárt karokkal.
-Choi Sung Min, te aztán nem vagy semmi-dörmögtem lehajtott fejjel, de vigyorából ítélve meghallotta. Útközben szóba került, hogy hány éves és, hogy mióta érdekli a tánc és a zene.
-Szóval 9 éve táncolsz?-kérdeztem döbbenten.
-Versenyszerűen-tette hozzá egy kicsit szerényen.
-De hát az a fél életed!-ráztam meg a fejemet hitetlenkedve.
-Igen, de bárcsak hamarabb rájöttem volna, hogy mennyit jelent nekem a tánc.
-Tudod a legtöbb 18 éves fiú nem beszél így....
-Nem szeretek a "legtöbb 18 éves fiú" kategóriába tartozni-mosolygott rám, aztán hozzátette-Az olyan átlagos.
-És az átlagos unalmas-bólintottam.
-Igen, ahogy mondod-nézett rám csodálkozva, mintha azt hinné, hogy belelátok a fejébe. Egészen a lakásom ajtajáig kísért, azt hittem, hogy majd behívatja magát, de nem. Kicsit furcsálltam ezt, tekintve, hogy ő ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen.
-Nem akarom zavarni a szüleidet-magyarázta, mikor észrevette furcsálló tekintetemet. A szüleimet zavarni? Egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem mondtam el neki, hogy árvaházban nőttem fel.
-Ja, igen. A szüleim-bólintottam, mintha csak kiment volna a fejemből. Nem akartam neki elmondani az igazságot, jobbnak láttam, abban a hitben hagyni, hogy én is normális családból származom, mint ő.
-Köszönöm, hogy hazakísértél.
-Én köszönöm, hogy hagytad-mosolygott, majd intett egyet és elment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése