3. rész
Minden rossz után...

~Egy februári reggel a város egyik pontján

Az éjszakai telefonhívás után (na meg persze a videó megnézése után) szinte semmit sem aludtam, így nem is csoda, hogy hatalmas karikák voltak a szemem alatt. A párnám is elázott a sírástól és kedvem se volt emberek közé menni, pláne nem dolgozni, ezért felhívtam a főnökömet és beteget jelentettem. Úgy gondoltam, hogy ezt az időt kihasználom arra, hogy kitakarítsam az egész házat. A terv megvolt, de közbejött egy telefonhívás.

-Azt szeretném, ha bejönnél és tisztáznád, hogy miért léptél ki.

-De Igazgató úr. Hiszen már mondtam... Nem láttam a jövőmet benne.

-Ezt te sem gondolhatod komolyan. Az egyik legígéretesebb gyakornok voltál.

-Köszönöm, de én erről már letettem.

-Kérlek gyere be a CCM-be, amit mondani akarok, az nem telefon téma-így történt, hogy ismét elmentem abba az épületbe, amiről megfogadtam, hogy soha többé nem teszem be oda a lábamat. Az épület semmit nem változott, pedig fél éve voltam ott utoljára. A büfében dolgozó srác is felismert, amikor kértem tőle egy kávét. Mániám a pontosság, nem is csoda, hogy legalább 10 perccel hamarabb érkeztem. Miután megittam a kávémat, elkezdtem felfelé menni a lépcsőn. Mikor felértem az igazgató emeletére, egy kemény mellkasba ütköztem.

-Elnézést-hajoltam meg, majd felnéztem a kemény mellkasúra és tátva maradt a szám. Hirtelen olyan zavarba jöttem, hogy le kellett hajtanom a fejem, ő azonban nem sajnált meg, állam alá nyúlt és megemelve azt kényszerített, hogy ránézzek.

-Lee Mi Cha... Te mit keresel itt?-ezeket a szavakat szinte kiköpte. Olyan utálattal nézett rám, akár egy csótányra.

-Az igazgató hívott-motyogtam elvékonyodott hangon.

-Mit akart?-kérdezte gúnyos mosoly kíséretében.

-Még nem tudom...-mondtam, mire felszívta magát levegővel és elállt az utamból. A vicc kedvéért még kitárta a karját, mutatva az irányt. Sóhajtottam egyet, majd őt kikerülve tovább mentem a folyosón az igazgatóhoz. Bekopogtam az ajtaján, mire egy tompa "szabad" volt a válasz. Benyitottam, az igazgató pedig egyből elmosolyodott.

-Á! Mi Cha! Nem gondoltam volna, hogy eljössz. Foglalj helyet-intett az egyik asztala előtt álló székre.

-De csak azért, mert az Igazgatónak fontos dolgot kell mondania-emlékeztettem, hogy nem bájcsevejre jöttem.

-Valóban, de lehet, hogy ez egy kicsit fel fog kavarni...

-Gondoltam, hogy nem egy kávéra hívott ide-dünnyögtem. Az igazgató, aki egy babaarcú 30-as éveiben járó férfi, kicsit felnevetett. 

-Hát nem... Tegnap bejött hozzám egy férfi és téged keresett. Azt mondta, hogy te vagy a lánya-mondta, nekem meg megállt az idő. Az apám? Aki, miután anyám meghalt, beadott az árvaházba? Vagyis egyből mikor kijöttünk a kórházból...-Mivel nem tudom, hogy hol laksz, ezért nem adtam meg ezt az információt, sem semmilyen mást, de azért lehet, hogy találkoznotok kéne... Persze én ebbe nem akarok beleszólni. Itt hagyott nekem egy telefonszámot, ha gondolod, hívd fel...

-Rendben-motyogtam, miközben eltettem a felém nyújtott papírt-Köszönöm.

-Mi Cha-ya, minden rendben van?

-Igen, de ha nem baj, akkor nekem most mennem kell-álltam fel a székről, majd választ sem várva meghajoltam és kisiettem. Ott a falnak dőltem és mélyeket lélegeztem. Eszembe jutott, hogy mit csináltam, mikor kiderült, hogy az édesanyám meghalt... 

~Másfél évvel ezelőtt

-Akkor megkeresik az anyukámat?-kérdeztem reménykedve.

-Mindent megteszünk-biztosított a hölgy a telefonban-Köszönjük, hogy minket választott. Viszont hallásra!

-Köszönöm, viszont hallásra!-tettem le a telefont, majd végig dőltem az ágyamon, és anyura gondoltam. Olyan sok kérdésem lett volna vele kapcsolatban, és minden Sung Min érdeme, ha ő nem kezd el kérdezősködni a családomról, akkor talán soha nem jut eszembe anyu után nyomoztatni. Apropó Sung Min! Már vagy másfél hónapja találkozgatunk, de egyszer sem próbált meg közeledni. Nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz, elvégre szeretném, ha közeledne felém, de ugyanakkor félek is, hogy valamit elrontok, vagy valami cikis dolgot csinálok. Igazából ezért is lenne jó egy barátnő, de most, hogy bekerültem a CCM-be és gyakornok lettem, ráadásul még dolgozom is... Pfff... Annyi időm sincs, hogy levegőt vegyek. Csoda, hogy Sung Min-nal tudok találkozni. Megcsörrent a telefonom, a kijelzőn gondolataim tárgya villogott.

-Szia!

-Szia, tudunk ma találkozni?-kérdezte egyből a lényegre térve.

-Szerintem igen, csak várok egy hívást...

-Oké, akkor olyan helyre megyünk, ahol van térerő-hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Nem szoktam nagyon kiöltözni, most sem terveztem, hogy kisestélyit húzok. Csak egy sima fekete csőnadrágot, egy világoskék pólót és fekete, térdig érő csizmát. A hajamat is kiengedve hagytam. A tükör előtt állva végig néztem magamat és még egyszer átfésültem a hajam. Bólintottam egyet a tükörképemnek. Mint mindig 10 perccel hamarabb értem oda és elkezdtem forgatni a fejemet, hátha meglátom, de hirtelen egy kéz tapadt a szememre, nyakamat a kifújt levegője csiklandozta. Mosolyogva nyúltam a kezéért és megfordultam.

-Korán ideértél-jegyeztem meg. A fiú bólintott egy kicsit.

-Azt szerettem volna, ha meglepődsz. Sikerült?-kérdezte.

-Számítottam rá-hazudtam.

-Aigoo! Legközelebb jobb leszek, sajnálom-hajolt meg előttem mókásan. Legszívesebben nevetve a vállára csaptam volna, miközben azt mondom neki, hogy oppa, de nem tettem meg. Kicsit féltem, hogy mi van akkor, ha ő nem érzi azt, amit én, mikor vele vagyok, vagy, amikor nem találkozunk. Mert én már sajnos teljesen beleszerettem. Ha vele vagyok, mindent elfelejtek. Elfelejtem, hogy nincs senkim, hogy hol éltem alig egy éve... És amikor nincs mellettem,szomorú vagyok és az önsajnálatba temetkezem. Ilyenkor viszont, mikor sikerül találkoznunk, mindig igyekszem teleszívnom magam az ő illatával és kiélvezem azt az időt. Így volt ez most is. Miközben a hullámvasúton ültünk, igyekeztem nem teljesen hozzásimulni, de ő, egy felfelé menő résznél átkarolta a derekamat és közelebb húzott magához. Ledermedve néztem rá, amit ő csak egy mosollyal reagált. Mikor leszálltunk a szerelvényről, ugyanolyan távolság tartó lett, kezét zsebre dugta és így sétáltunk tovább. Nézelődtem a sok bódé között, majd hirtelen megálltam, mikor észrevettem egy plüss pandát. Megállásomra felfigyelt Sung Min is és elnézett arra az irányra, amelyre én néztem. Kicsit felnevetett, majd a hátamra tette a kezét és elkezdett maga előtt tolni. Egy céllövöldés játék volt. Ijedten néztem rá, ő azonban magabiztosan nyújtotta át a pénzt az ahjussinak. Felemelte a puskát, de ahelyett, hogy egyik szemét becsukta volna, mindkettő nyitva maradt és úgy lőtte le a mozgó bábukat. Az ahjussi dörmögve gratulált, majd megkérdezte, hogy melyik ajándékot kérjük.

-Ezt kérjük!-mutatott a feje fölött lógó pandára. Mikor megkaptuk, a kezembe nyomta.

-Köszönöm-mosolyogtam lehajtott fejjel-De hol tanultál meg így lőni?

-Szűz kéz-vonta meg a vállát, most már rácsaptam a kezére-Na jó, apámmal jártam vadászni.

-Óóó... Elképzellek olyan füles sapkában-nevettem fel.

-Szerintem még úgy is tetszenék neked-mosolygott pimaszul, mire ismét rácsaptam a kezére.

-Honnan veszed, hogy tetszel nekem?-kérdeztem pirosodó arccal. Sung Min mosolyogva nézte, ahogy egyre jobban pirul a fejem. Tekintetemmel a földet pásztáztam, majd fölnéztem rá, hogy tudjam, még mindig engem néz-e. De igen, még mindig arcomat fürkészte, majd elfordította a fejét.

-Kipróbálod?-biccentette félre a fejét.

-Igen-válaszoltam és visszaléptünk a bódéhoz. Egyik kezével a pandáért nyúlt, másikkal a puskát nyújtotta. Lehet, hogy el kéne kezdenem edzeni, mert én két kézzel se bírtam el. Sung Min a puska alá nyúlt és megtartotta nekem. Hálásan néztem rá, majd rátettem ujjamat a ravaszra, koncentráltam és lenyomtam az ujjamat. Semmit sem találtam el, mert Sung Min elengedte a puskát, amikor meghúztam a ravaszt. 

-Hjá!-kiáltottam fel és ránéztem  a kuncogó fiúra-Ez nem fair!

-Jól van... Akkor segítek-mondta, majd mögém lépett és kezeit az enyémekre helyezte. Elpirultam az ölelésében, de örültem neki, hogy mögöttem van, mert így nem látta ezt. Egymás után lőttük le a bábukat, de igazából csak ő lőtt, én csak szorongattam a puskát. Az ahjussi most már mosolygott, hisz az én első lövésemmel nem nyertünk ajándékot. Sung Min ismét a kezembe nyomta a pandát, amit addig a pulton hagyott, hogy tudjon segíteni, majd kezét is zsebre vágta és elindult. Csodálkozva néztem utána... Most ez mi volt?

-Éhes vagy?-kérdezte hátrafordulva, válaszul bólintottam a fejemmel. Habár nem voltam éhes, azért elég sokat ettem zavaromban. A fiú szinte a fél éttermet felette, akárhányszor elfogyott egy étel, mindig kettő újat rendelt.

-Hjá! Lassabban, hogy fogod ezt mind megenni?-kérdeztem ijedten.

-Ki mondta, hogy ez csak az enyém? Olyan sovány vagy... Többet kéne enned!-mondta fejcsóválva.

-Igenis, nagyi!-nevettem fel, majd ránéztem a telefonra, ami pont akkor kezdett el csörögni.

-Halló?-vettem fel mosolyogva.

-Lee Mi Cha?

-Igen.

-Jó napot! Az inkognitóból hívom önt. Megtudtunk valamit az édesanyjáról-mondtam, én pedig fellelkesülten vártam a folytatást-Sajnálom, de az ön édesanyja meghalt 17 éve, amikor önt szülte...-hangja teljesen monoton volt, de így is lehetett érezni, hogy kellemetlenül érzi magát. Ledermedtem, a korábbi mosolynak nyoma sem volt, helyette könnycseppek gurultak végig az arcomon.

-Az édesapjáról csak annyit tudtunk meg, hogy miután kijöttek a kórházból, egyből az árvaházba ment. Őszintén sajnálom, és részvétem-suttogta, majd lerakta. A vele szemben ülő fiú először rémülten nézett rám, aztán felállt, odajött hozzám, megtámaszkodott az asztalon és a székem háttámláján, félre biccentette a fejét, így az arcunk egy vonalban volt.

-Mi történt?-kérdezte aggodalmasan.

-Az anyukám...-szipogtam-Soha sem fogom őt látni...

-Mi?-kérdezte értetlenül.

-Nem ismerem sem az anyámat, sem az apámat... Eddig egy árvaházban éltem-sírtam szinte öntudatlanul. Fel sem fogtam, hogy elmondtam neki. Arcára néztem, amin aggodalmasság, felismerés és sajnálat volt. "Az ön édesanyja meghalt" visszhangzott a fejemben, mire még jobban sírni kezdtem.  Türelmesen nézett rám és megvárta, míg egy kicsit megnyugszom, és már nem kapkodom úgy a levegőt.

-Árvaházban nőttél fel?-kérdezte kedvesen. Szipogva bólintottam-Miért nem mondtad?

-Mert nem akartam, hogy sajnálj-szipogtam tovább-Ez így olyan rossz! Minden rossz! Egész életemben egyedül voltam, azt hittem, hogy végre lesz valakim. Már beleéltem magam. Erre most... Még a reményem is elveszett. Elegem van ebből az egészből!-mondtam, szinte már kiabálva. Mindenki felénk fordult, de mintha mi sem történt volna, visszatértek a saját életükhöz. Pedig igenis történt valami, méghozzá az, hogy Sung Min megcsókolt. Nem tartott túl sokáig, szinte csak egy puszit nyomott a számra, de ez akkor is annyira meglepett, hogy mindent elfelejtettem, amitől szomorú lehettem volna. Teljesen ledermedtem. 

-Tanuld meg, hogy minden rossz után valami jó jön-mondta fürkésző tekintettel. Reagálni sem tudtam, csak néztem őt, mintha valami különleges állat lenne. Apró mosoly jelent meg az arcán és ujjai hegyével letörölte a könnyeimet.