4. rész
Ha bajban vagyok, te mindig ott vagy

~Egy februári napon a CCM mosdójában

Most mégis mit kéne tennem? Hívjam fel az apámat, vagy inkább hagyjam? És ha fel is hívnám, mit mondanék neki? Köszi, hogy lepasszoltál, miután anyám meghalt...?

Felálltam a lehajtott fedelű ülőkéről és kimentem, hogy a víz alá tudjam tartani kezem. A tükörbe nézve elszörnyedtem. Igaz, hogy az utóbbi időben nem voltam a toppon, de arra nem gondoltam volna, hogy minden sírásom után, így feldagad az arcom és szemeim ennyire vörösek lesznek. Néztem, ahogy az egyik könnycseppek végig száguld az arcomon és csak azután áll meg, hogy csatlakozott a többiekhez, akik az államon csoportosultak. Még egyszer végig néztem magamon és letöröltem a könnyeimet. Kiléptem az ajtón és elindultam a lépcső irányába lehajtott fejjel. Félúton lehettem, amikor neki ütköztem valakinek.

-Sajnálom-néztem fel, majd elakadt a lélegzetem. Hogy lehetek ennyire nyomorék? Egy nap kétszer is neki ütközöm ennek az embernek. Bár mondjuk ő is figyelhetett volna, nem?!

-Meg sem lepődöm a bénaságodon-nevetett fel gúnyosan, mire lehajtottam a fejem-Bár nem az én dolgom, és hidegen hagysz te is, azért az érdekelne, hogy miért hívatott be az igazgató. Szóval? 

-Bár semmi közöd hozzá, de ha már ilyen szépen kérted, akkor muszáj válaszolnom-erőltettem magamra egy mosolyt-Az apámról akart beszélni-sóhajtottam. A fiú arcán meglepődést láttam.

-Jól vagy?-kérdezte megérintve az arcomat, ahova egy könnycsepp szökött le. Nyilván azt törölte le... Csak azt nem értettem, hogy ahelyett, hogy elvenné a kezét, miért siklott le a nyakamhoz. Kirázott a hideg az érintésétől. Egy másodpercig a szemembe nézett, de miután a hátam mögül egy ismerős hang a nevét kiáltotta, maga mellé ejtette a kezét és tekintetét a felénk közeledő fiúra emelte. Nem akartam még Taewon-al is találkozni, ezért kikerültem Sung Min-t és sebesen a lépcső felé indultam. A fordulóban még visszapillantottam rájuk. Taewon is engem nézett, majd Sung Min felé fordult.

-Hátulról tök úgy nézett ki, mint Mi Cha...-hallottam hangját, de a vöröske válaszát már nem hallottam, mert leértem az előtérbe. Megráztam a fejem, nem is akarom tudni, hogy mi volt a válasza. Nem akarok tudni se róla, se Sung Min-ról, így is nehezemre esik elfelejteni az utóbbit. Nem akarok még egyszer beleesni a hálójukba... Elég volt egyszer is.

Mikor hazaértem, úgy éreztem, hogy koszos vagyok, ezért lefürödtem, de sajnos ez az érzés még utána se múlt el. Nem volt kedvem semmihez, így csak ültem a bárszéken és bámultam magam elé, egészen addig, míg meg nem kordult a gyomrom. Sóhajtva felálltam és találomra kivettem egy receptet a fiókból. Igazából nem is figyeltem oda, hogy mit csinálok, a receptet se néztem, csak nyúltam a dolgokért. A legviccesebb az, hogy tényleg nem tudtam, hogy mit eszek. Ugyan még nem volt olyan késő, de úgy gondoltam, hogy egy film után elmegyek aludni. A film nem igazán kötött le, hamar meguntam és inkább az interneten szörföltem. Mondanom sem kell, hogy untam magam, még a vicces videók se kötöttek le. Miután tényleg nem láttam értelmét, hogy tovább fennmaradjak, fellőttem a pizsamámat, ami Sung Min egyik hatalmas pólója és egy rövid nadrág. Bemásztam az ágyamba és mielőtt lekapcsoltam volna a lámpát, elkezdtem a szokásos rituálémat, ami annyit tesz, hogy Sung Min oldalára gurultam és szagolgattam az ágyneműt. Igaz, ennek már nagyon nem ő illata van, de akkor is jó érzés. Hirtelen felkaptam a fejem, mert úgy hallottam, hogy becsapódott a bejárati ajtó, de mivel mindig gondosan bezárom és különben sem jár erre senki, sóhajtva visszadőltem a párnára. Egy pillanatig még tudtam nyugodtan fetrengeni, de aztán kivágódott a szobaajtaja, mire ijedten ültem fel. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, kiszakad, míg ő teljesen nyugodtan sétált az ágy mellé, hozzám.

-Ez még mindig az én oldalam, nem?!-kérdezte fenyegető hangon. Annyira ledöbbentem, hogy mozdulni se tudtam. Ekkor Sung Min sóhajtott egyet, majd lehajolva a hónaljam és a térdem alá nyúlt és megemelt. Az ágyat megkerülve lerakott a saját oldalamra. Ismét megkerülte az ágyat, majd bevetette magát mellém és lehunyta a szemét.

-Ezt most komolyan gondolod?-kérdeztem döbbenten. A fiú kinyitotta a szemét és felém pillantott.

-Ez az én házam is...

-Érdekes.   hónappal ezelőtt ennyire nem kellett a ház-dörmögtem lehunyt szemmel, de amint kimondtam, már meg is bántam, hiszen Sungmin B vértípusú, könnyen felkapja a vizet.

-Most viszont szükségem van rá! Amúgy is csak pár cuccomért jöttem-forgatta meg a szemeit. Utoljára hónappal ezelőtt járt itt, mikor sietősen bedobott pár cuccot a bőröndjébe. Szóval a nagyja itt maradt nekem, aki lelkesen szagolgatta őket.

-Szólhattál volna, hogy jössz. Felhívhattál volna, vagy küldhettél volna egy SMS-t.

-Annyira nem vagy fontos személy, hogy pénzt költsek miattad-mosolygott gúnyosan, és ezzel elegem lett belőle. Nem voltam rá mérges, csak fájt, hogy ezt mondta. Beharaptam az ajkamat és a kitörni való könnyeimmel küszködtem, de ők nem akartak nekem engedelmeskedni, ezért kifelé fordultam az ágyon, oldalamra dőltem, a takarót magamra húzva. Igyekeztem nem úgy sírni, hogy ő is hallja, ezért a takaróba haraptam. Már rég lekapcsoltuk a villanyt, de én még mindig csak sírtam és nem azon, amit mondott...Jó, nyilván van ahhoz van köze, de nem miatta, hanem apukám miatt. Számára sem voltam fontos, ezért hagyott el.

-Ennyire szörnyű vagyok?-kérdezte vagy egy órányi hallgatás után. Annyira meglepődtem, hogy még sírni is elfelejtettem. Felé fordultam, bár tudtam, hogy úgy sem fogom őt látni.

-Mi?

-Egy órája hallgatom, ahogy sírsz... Tényleg ennyire szörnyű vagyok?

-Én nem is sírok-próbálkoztam a lehetetlennel.

-Ja persze... Azért ennyire ismerlek-fordult ő is felém, így az arcunk egy vonalban volt és nem is olyan messze a másikétól.

-Jó, oké. Bevallom, sírtam. Most örülsz? Örülsz, hogy gyengének látsz, igaz?-kérdeztem egy gombócot lenyelve, ami valahogy a torkomra ragadt. A fiú, már amennyire láttam, összehúzott szemöldökkel vizslatta az arcomat, majd sóhajtott egyet.

-Hihetetlen vagy... Még akkor sem hagyod, hogy sajnáljanak, ha szánalmas látványt nyújtasz-gúnyolt ki, mire durcásan ismét elfordultam tőle.

-Nem te vagy a bajom, te paraszt... Eszembe jutott az apám arra, amit mondtál...

-Óóó...-szinte hallottam, ahogy koppan egyet, mert leesett neki-Azt nem gondoltam komolyan. Nem is tudom, hogy miért mondtam... Te egy fontos ember vagy-suttogta, miközben megérintette hátamat. Érintésétől újabb zokogógörcs tört rám, amit ő türelmesen várt és közben párszor végig simított a hátamon és vállamon. Most olyan gondoskodó, olyan aranyos, mint régen. Imádom ezt a fajta Sung Min-t. Eszembe juttatja, azt a kora reggelt, amikor azt javasoltam, hogy költözzünk össze.

~Kevesebb, mint egy évvel ezelőtt

-Rendben, ott leszek-ígértem meg, bár semmi kedvem nem volt elmenni. A munkahelyem csinált egy céges partit, amire semmiképpen nem akartam elmenni, de mivel Sung Min rábeszélt... Megnyomtam a telefonon a gyors hívó gombot és vártam, míg felveszi.

-Haló!-ásított bele a telefonba. Csodálkozva néztem meg az órát, ami este hatot mutatott.

-Te komolyan még csak most keltél fel?-kérdeztem számon kérő hangon.

-Ja, eléggé elfáradtam...

-Az eléggé mit jelent? Nem tudsz velem eljönni a céges bulira?

-Hát nem tudom. Tényleg nagyon álmos vagyok.

-Na jó, akkor mindegy. Majd keresek magamnak valami pasit ott-sóhajtottam. A vonal túloldalán kuncogást hallottam.

-Sok sikert! Úgy hallottam, hogy ott csak ahjussik dolgoznak-nevetett, mire megforgattam a szememet.

-Szia Sung Min!

-Várj! Hova menjek?-kérdezte. Mosolyogva lediktáltam neki a címet. Lassan kezdtem készülődni, hiszen a ruhám is megvolt már (és hála a szervezésnek, nem kell túl sok ruhát felvennem), tervben is megvolt már a sminkem. Már csak kivitelezni kellett, amit egy órával később ki is elégítettem. Fekete, pánt nélküli ruhámban, ami nagyjából a combom feléig ért, magassarkú cipőben és erős sminkben elégedetten néztem a tükörképemet. Végül még magamra vettem a kabátomat és elindultam. A terem szépen fel volt díszítve, talán egy kicsit sok is volt. Tekintetemmel azonnal Sung Min-t kezdtem keresni, de nem találtam. Csalódottan sóhajtottam és a bárpulthoz sétáltam.

-Elnézést-intettem a srácnak, aki a pult mögött állt-Kaphatnék egy pohár limonádét?

-Limonádét?-kérdezett vissza. Bólintva válaszoltam, miközben fejemet forgatva Sung Min-t kerestem. A srác, alig 2 perc múlva elém tolta a poharat.

-Vigyázz vele, egy kicsit savanyú lett.

-Oké, köszönöm-mondtam, miközben a szívószálat ajkaim közé fogtam. Mohón szívtam magamba a savanykás löttyöt, mikor egy férfi ült le mellém. Szemem sarkából figyeltem, de nem láttam belőle sokat.

-Kaphatnék egyet abból, amit a hölgy iszik?-kérdezte a pultos srácot. Ahogy meghallottam hangját, egyből felé fordultam. Ő mosolyogva fordult felém és egy puszit nyomott az arcomra. Kissé elpirultam, hiszen emberek előtt még sose puszilt meg, pedig már 4 hónapja járunk. Sung Min belekortyolt az italába, majd egy elég vicces grimaszt vágott, amire muszáj volt felnevetnem. 

-Jézus, ez iszonyú-sopánkodott és egy szalvétával kezdte kapirgálni nyelvét-Te hogy bírod ezt meginni?

-Simán, imádom a savanyú dolgokat-mondtam és ismét szívtam egy nagyot bizonyításképp. Szörnyülködve nézte, ahogy egy pofavágás nélkül lenyelem, majd mintha ez valami szörnyű dolog lenne, megborzongott. 

-Aigoo... Inkább tedd le és gyere táncolni-parancsolt rám és megragadva a kezemet a táncosok közé húzott. Mert természetesen táncparkett is volt. Hirtelen egy B kategóriás tinifilmben éreztem magam, ahogy a táncolók között (akik már mind elmúltak 30) egymásra nézünk és természetesen pont egy egy lassú szám következett, amin szinte kötelező volt az ölelkezés. Sungmin ettől sem riadt vissza, kezeit derekamon pihentette, fejét  vállamba temette. Hosszú másodpercekig elkerekedett szemekkel álltam és mérlegeltem a helyzetemet. Átkaroljam, vagy sem? Végül az elsőt választottam és nyakához vezettem kezeimet, mire kissé ledermedt.

-Nehogy azt hidd, hogy szeretlek-szólaltam meg-Csak azért karoltalak át, mert furcsán néztek az emberek. Szerintem azt hitték, hogy emberrabló, vagy pedofil vagy...

-Igen, nyilván..-emelte ki fejét a vállamból-De nyugi. Tudom, hogy szeretsz.

-Ezt mégis honnan veszed?-kérdeztem gúnyosan mosolyogva A fiú csak félmosolyra húzta száját.

-Különben már ejtettél volna-közölte tényszerűen és ajkaimhoz közelített. Szóval folytatódik az ócska tinifilm, ő megcsókol és boldogan élünk, míg meg nem halunk... Vagy visszatérünk a valóságba, ahol mielőtt megcsókolt volna, egy éles fájdalom nyílalt a gyomromba és simán a földre estem volna, ha Sung Min nem fogott volna.

-Jól vagy?-kérdezte és a hangjából olyan aggodalmasság szűrődött ki, amit eddig még nem hallottam tőle. Csak az volt a baj, hogy ezzel nem tudtam akkor foglalkozni, mert a fájdalom szorosan markolta a hasamat-Kezdesz megijeszteni! Hívom a mentőket!

-Ne!-köhécseltem levegő után kapkodva-Ne... Nem kell. Csak vigyél haza kérlek!-szuszogtam. A fiú rémülten nézett rám, aztán bólintott.

-Legyen-mondta és átkarolta a vállam, szorosan magához húzva kivonszolt a teremből. Miután megkaptuk a kabátokat, kimentünk az utcára, ahol a falnak támasztott, ő pedig üldözőbe vett egy taxit. Sungmin beültetett, majd beszállt mellém és lediktálta a címet. Ott a hátára vett és úgy vitt fel a második emeletre. Bár ez egy modern ház volt, nem volt lift, hiszen csak két emeletes és csak négy család lakik itt, engem is beleértve. Hihetetlen, hogy nem fulladt ki, csak néha egy kicsit lassabb volt, de utána újra begyorsított. Mikor benyitott, kissé nyögve elkalauzoltam őt a hálószobámba. Ott lefektetett az ágyra és aggodalmasan nézett.

-Hozzak valamit?

-Egy pohár vizet és valami meleget, kérlek!-szusszantottam két fájás között, bólintott és kisietett. Egy perc sem telt el, már hozta is a vizet, meg egy flakont, amiben szintén víz volt. Megpróbáltam felülni, de akkor jött a következő görcs, ezért visszagurultam. A fiú mellém lépett és felsegített üllőhelyzetbe, aztán kezembe nyomta a poharat, amit mohón ittam meg. Ruhámat a hasamig felhúztam és a flakonért nyúltam. Míg én a hasamhoz igazítottam a forró vizet, addig Sungmin egy takaróval betakarta lábamat és hasamat is.

-Hozzak még valamit?

-Nem, köszi. Mindjárt jobb lesz-fújtattam.

-Akkor én elmenjek?-kérdezte félve.

-Ne, kérlek. Maradj itt!-kérleltem. A fiú bólintott és lassan bemászott mellém. Némi habozás után átkarolta a vállamat és közelebb húzott magához. Ajkamba haraptam, mert hiába volt jó érzés a közelsége, a hasam még mindig nagyon fájt. Még nagyjából egy óráig szenvedtem, aztán elaludtam Sungmin karjaiban. 

Másnap reggel egy szuszogó mellkason  ébredtem. Kicsit megrémültem, hogy vajon hol lehetek, és ki lehet ez az alattam mocorgó ember. Mozgolódásomra ő is megébredt. Felültem és ránéztem. Olyan nyugalom áradt szét rajtam, amit eddig csak ritkán tapasztaltam. Sung Min mosolyogva nézett rám és a könyökeire támaszkodott.

-Na? Hogy érzed magad?

-Jól, jól vagyok-mosolyogtam rá. A fiú hosszú ideig bámult rám-Mi az?

-Semmi. Csak aranyosan nézel ki...

-Mi?-kérdeztem értetlenül. Felálltam és kimentem a mosdóba. Ott belenéztem a tükörbe, ahol egy zombi állt. Rendesen megijedtem a tükörképemtől. Mivel tegnap csak úgy elaludtam az erős sminkemet nem mostam le, így az egész levándorolt a szemem alá. Hangosan felnevettem és magamban megállapítottam, hogy nagyon szeretem azt a fiút, aki az ágyamban feküdt. Lemostam a sminket, közben pedig eszembe jutott, hogy éjjel egyszer sem ébredtem fel, mint ahogy eddig szoktam. Talán ennek Sung Min-hez van köze? Lehet, hogy őmiatta sikerült végre átaludnom az egész éjszakát? Akárhogy is az éjszakát végig aludtam, és ha jól éreztem, a karjaiban. Mosolyogva és most már smink nélkül visszatántorogtam a szobába, ahol Sung Min még mindig az ágyban volt. Érkezésemre felült.

-Ha tudnád, hogy smink nélkül mennyire szép vagy.

-Ja, képzelem-dünnyögtem nem túl meggyőzően-Az előző zombi sminkhez képest bármi jó-mondtam. A fiú jóízűen felnevetett, ami engem is mosolyra késztetett. Bemásztam mellé az ágyba és magamra húztam a takarót. Ő megint átkarolt és egy puszit nyomott a homlokomra.

-Sung Min-nyújtottam el a nevét, mire kérdőn rám nézett-Azon gondolkodom, hogy ez volt az első éjszaka, amit végig aludtam. És nem tudom... Félek felhozni ezt a témát, hiszen nem járunk még olyan régen, de mégis úgy érzem, hogy megtehetjük ezt a lépést... Mármint, ha te is akarod, nem muszáj, csak, ha szeretnéd.

-Miről beszélsz?

-Hát arról...hogy... arról... Mit szólnál, ha összeköltöznénk?-kérdeztem hadarva. A fiú arca hirtelen lefagyott, minden szín eltűnt belőle.

-Hát én...-dadogta, mire egyből megbántam, hogy rákérdeztem.

-Ne, kérlek! Ne magyarázkodj! Ne haragudj, hogy felhoztam a témát. Sajnálom-ki akartam bontakozni öleléséből, ő azonban erősen tartott-Engedj el kérlek. Butaságot mondtam. Hülye vagyok-szabadkoztam, de szorítása továbbra sem enyhült. Ekkor ránéztem, a fiú csak mosolygott.

-Nem vagy hülye, és nem butaság.

-De az, és ne szépítsd! Láttam, hogy lefehéredtél!

-Persze, hogy megijedtem. Az összeköltözés egy nagyon komoly dolog. De most, hogy így jobban belegondolok, ez nem egy félelmetes dolog, csak szerintem jobb lenne házasság után-jegyezte meg elgondolkodó tekintettel

-Házasság?-ismételtem riadtan. A fiú lassan rám emelte tekintetét, aztán felnevetett.

-Csak vicceltem. Még én sem állok készen a házasságra.

-A humorodon még mindig kell csiszolnod-jegyeztem meg megkönnyebbülve.

-Bár a házasságra még nem, az összeköltözésre készen állok. Szerintem logikus lépés lenne.

-Ne logikára építsük a kapcsolatunkat! Legyünk spontánok!-javasoltam vidáman. Sung Min édesen rám mosolygott, amitől görcsbe rándult a gyomrom és a hirtelen mozdulattól egy pici fájdalom jelent meg a hasamban. Kissé összerándultam, amit a fiú egyből észrevett.

-Mi Cha, minden rendben van?

-Persze... De ha azt akarod, hogy még éljek, akkor ne mosolyogj így rám!-fenyegettem megmutatóujjammal.Ő egy nevetéssel díjazott, aztán rám nézett és elkomorodott.

-Tényleg, nincs valami ötleted, hogy mitől fájhatott?-kérdezte. Csak a fejemet ráztam. Ő szólásra nyitotta száját, de nem mondott semmit, végül ismét szétnyíltak ajkai és ezúttal egy idióta kérdés jött ki belőle:

-Nem lehet, hogy terhes vagy?

-Ugyan kérlek... Egy, a gyerek nem okoz ekkora fájdalmat, csak akkor, ha éppen szülnék. Kettő, még is hogy a francba lennék terhes, ha mi még nem is...-kérdeztem a mondat végébe belepirulva.

-Jó, oké. Hülye voltam. Csak azt hittem, hogy te...-hallgatott el.

-Hogy én mi?-kérdeztem kikerekedett szemekkel.

-Szóval, hogy... Tudod, esetleg mással találkozol-bökte ki.

-Ne nevettess! Mégis kivel tudnék találkozni a munka, a CCM és melletted?-kérdeztem döbbenten.

-Jó... Sajnálom-mondta kissé lehajtott fejjel. Igazából nem tudtam, hogy mit csinálok, egyszerűen csak megcsókoltam. Sung Min nem ellenkezett, sőt, jobban elmélyítette. Észre sem vettem és már az ágyra dőltem, a fiú pedig fölém tornyosult. Nem tudom, meddig mentünk volna el, ha nem szólal meg a telefonom. Kissé vörösödő fejjel nyúltam érte és vettem fel. Bár csak reklámozni szerettek volna egy hitel formát, mégis megpróbáltam nagyon figyelni. Ezt a nyakamat csókolgató fiú akadályozta meg. Igaz, hogy nagyon jó volt, de amikor egy telefonba sóhajtok bele, az nem vett rám túl jó fényt.

-Choi Sung Min, könyörgöm, hagyd békén a nyakamat!-szóltam rá, mire a fiú elégedetten hagyta abba és dőlt vissza az ágyba. Miután letettem a telefont, mérgesen néztem rá.

-Nem hiszem el, hogy tényleg belesóhajtottam a telefonba miattad!-böktem meg mellkasát.

-Ugyan már! Én nem akartam, hogy belenyögdécselj...

-Oppa!-szóltam rá meggondolatlanul, hiszen még soha nem hívtam így.

-Oppa?-ismételte döbbenten. Pirulva bólintottam-Jól van, Paradicsom, ez már hivatalos.