11. rész
,,Szakítok vele!"

* 3 héttel később*

-Eun Hyuk, egy kicsit több érzelemmel próbáld!-kiáltotta a rendező. A fiú lehunyt szemekkel próbált visszatartani egy kurta káromkodást. Látszott rajta, hogy nagyon ideges. Nem csoda, már vagy tizedjére veszik fel, ahogyan könnyezik.
-Ééés... Ennyi!-rikkantotta, mire Eun Hyuk felpattant az ágyról, felém sietett és sóhajtva kitépte kezemből a felé nyújtott zsebkendőt majd egyetlen mozdulattal letörölte a "könnyeit".
-Ez a jelenet.... Kiakasztott.
-Nem akarlak elszomorítani, de lesz még ilyen jelenet-mosolyogtam, mire kaptam egy szúrós pillantást.
-Eljössz velem vacsizni?-kérdezte témát váltva és jó gyerek módjára visszanyomta a kezembe a zsepit.
-Ha te fizetsz-válaszoltam, mire ismét kaptam tőle egy szúrós pillantást.
-Szerinted azt akartam, hogy te vigyél el engem?
-Lehet, hogy arra hajtottál-vontam meg a vállam. Eun Hyuk mosolyogva átkarolta a vállamat és az öltözők felé kormányzott. Az eltelt 3 hét alatt egészen összenőttünk, mint akik már rég óta ismerik egymást.
-Szóval mit akarsz enni?-kérdezte a ponyva mögül.
-Hmm... Spagettit!-csillant fel a szemem és gyomromra szorítottam kezemet-Olyan rég ettem spagettit.
-Oké, akkor együnk azt-hümmögte, aztán elhúzta a függönyt-Menjünk!
-Mi Cha-állított meg az egyik asszisztens-A holnapi beosztásod-nyújtott át egy lapot-Eun Hyuk, te szabad vagy-nézett a fiúra, majd mint aki zavarban van, meghajolt és elfutott.
-Ez meg mi volt?-kérdeztem nevetve.
-Nem egyértelmű? Tetszek neki!
-Pff... Te meg a nagy egod-fújtattam.
-Miért? Szerinted nem így van? Jól nézek ki, magas vagyok, híres vagyok...
-Csak leszel-szóltam közbe dörmögve.
-Ne szólj közbe, kérlek. Szóval híres vagyok, sok pénzem van és a nagybátyámé ez az épület.
-Aha, szerinted ebből mennyi igaz?-kérdeztem, mire játékosan az oldalamba bökött. Igazából mindenben igaza volt annyival egészíteném még ki, hogy izmos... Mégpedig nagyon. Éppen ezért nem hagyhatom, hogy elszálljon magától. Már így is elég egoista, amit még mondjuk el tudok viselni. Sőt... Igazából nagyon jól érzem magam vele. Olyankor teljesen megfeledkezek...
Ha nem jött volna velünk szembe, talán be tudtam volna fejezni a gondolatomat.
-Sziasztok-hajoltam meg egy kicsit, majd felegyenesedve összekapcsolódott a szemem Sung Min-éval. Nem találkoztam vele 3 hete. Az utolsó emlék az a szívfacsaró mosoly, és most itt áll előttem 3 hét után, összefutunk a folyosón, ahol eddig még soha. Meg sem tudtam szólalni. Csak bámultam a szemébe és közben azon törtem a fejem, mi lenne, ha az a nap nem történt volna meg.
-Éppen vacsorázni indultunk... Szóval majd találkozunk valamikor-mondta a fiú csapatnak, majd kezét a derekamra téve tolni kezdett. Sung Min tekintete hirtelen elszakadt az enyémtől és Eun Hyuk kezére meredt, majd visszanézett rám... És az a tekintet... Újra úgy éreztem magam, mintha egy csótány lennék. A tekintete mindent elárult, hogy mennyire leírtam magam a szemében, hogy mennyire megvet engem és hogy mennyire gyűlöl.
-Jól vagy?-suttogta fülembe Eun Hyuk.
-Igen, azt hiszem...
Később mikor már az étteremben voltunk és az étlapokba feledkezve ültünk, Eun Hyuk törte meg a csendet.
-El akarod mondani?
-Nem-dünnyögtem fel sem nézve-Oh, ehhez mit szólsz?-kérdeztem az egyik tésztára bökve.
Az étteremben halk zene szólt, ami tökéletes volt. Tetszett ez a hely, igaz, lerítt róla, hogy felsőbb kategóriás emberek járnak ide. Bár egész vacsora alatt csak jelentéktelen dolgokról beszéltünk, nagyon élveztem a társaságát. Hazafele menet még mindig alig szóltunk a másikhoz, amikor megelégelte és behúzott egy sátorba.
-Nem volt elég a kaja?-néztem szét a húst evő és suju-t ivó emberek között.
-Nem akarod elmondani, hogy mi történt Sung Min-nal?-hagyta figyelmen kívül a kérdésemet, mire beszívott ajkakkal bólintottam-Te akartad-vont vállat és lenyomott az egyik lefelé fordított vödörre-Ahjumma! Kérem hozzon két üveg suju-t!
-Azonnal!-jött a válasz, majd pár másodperccel később megjelent két üvegcsével.
-Eun Hyuk, megőrültél? Én még nem ihatok!
-De egy felnőttel vagy, aki megkínálhat téged-magyarázta, miközben kitöltötte az első poharat-Na, húzd le! Csak az első pohár rossz, a többi már jó lesz.
-Hát nem is tudom...
-Gyerünk!-biztatott, mire engedtem neki és kiittam a pohár tartalmát. Életemben nem ittam még olyan szar piát.
-Ez nem kicsit rossz! Ez undorító!-vádoltam ás igyekeztem elfelejteni az ízét.
-Tessék!-nyújtotta a következő poharat.
-Megőrültél? Kizárt, hogy igyak még egyet-tiltakoztam hevesen. Fél órával később már olyan kábult voltam az alkoholtól, hogy bármit kérdezhettek tőlem.
-Szóval régebbről ismered Choi Sung Min-t, igaz?
-Igen-tartottam a fejem, mert attól féltem, hogy leesik, ha elengedem.
-Gondolom, nem csak barátok voltatok-sandított rám, mire el kezdtem viháncolni, főként az emléktől, majd sírni. Akkor már erősen a pia hatása alatt álltam.


*2 hónappal korábban*

-Komolyan be kell menned még vasárnap is?-kérdeztem félig lehunyt szemekkel.
-Tudom, mit gondolsz, de igen. Muszáj. Már így is szerencsém volt, hogy hazajöhettem estére.
-Ó, hát igazad van! Áldjuk őket ezért! Hova is tettem a fejem, hogy 1 hét után azt hittem, hogy többet látlak 4 óránál. Micsoda mázli!
-Mi Cha, ne csináld ezt kérlek! Így nem fogok tudni elmenni.
-Akkor ne menj el!
-Te is tudod, hogy ezt nem tehetem-lépett közelebb hozzám és kisimított egy tincset a homlokomból-Most készülünk a comeback-re, és még csak ötletünk sincsen az album fő dalához. Most muszáj ott lennem.
-Te csak szórakozol velem, ugye?! Egyszer a koncert, utána a comeback. 1 hete nem láttalak! 1 hete! Hát nem érted, hogy mennyire hiányzol?-az utolsó mondatokat már kiabálva mondtam ki.
-Szerinted nekem nem hiányzol?-emelte fel ő is a hangját. Általában csak összerezzenek, ha valaki kiabál, mert még bennem van az árvaházban eltöltött évek emlékei, de most sírva fakadtam. Sung Min azonnal aggódó tekintettel ölelt magához-Ne haragudj, nem akartam kiabálni!
-A szart érdekel, ha kiabálsz! Csak legyél itt velem! Annyira hiányzol!-nyöszörögtem, de mégis tüzes maradtam. Egyszerre éreztem magam gyengének és erősnek.
-Mi Cha...-suttogta-Tudod, hogy nem rajtam múlik. A rajtam múlna, soha nem hagynálak egyedül. Soha.
Akkor lépj ki!-üvölteném legszívesebben, de nem teszem, mert tudom, hogy neki ez az álma. Nem tehetem tönkre a jövőjét, csak mert én szenvedek a hiányától.
-Tudom... Ne haragudj-hajtottam le a fejem.
-Hé-nyúlt az állam alá, hogy egy kicsit megemelje és a szemembe tudjon nézni-Ígérem, hogy ma hamar hazajövök és többet leszünk együtt.
Üres ígéret, amiről tudtam, hogy nem fogja tudni betartani.
-Rendben. Várni foglak.
Puha csókot nyomott a számra, majd elfordult és az ajtó felé indult.
-Mi Cha-szólított meg rekedtes hangon-Ugye tudod, hogy nekem is nagyon nehéz?
Bólintottam és tudtam, hogy ő is szenved. Hogy neki is szüksége van rám.
-Nagyon szeretlek!-mondta most már a küszöbön kívül.
-Én is szeretlek-sóhajtottam és megvártam, míg elmegy, csak utána kezdtem el sírni. Egész nap sírtam, mert tudtam, hogy nem fog aznap hazajönni, se a következő nap és valószínűleg az azutáni napon se. Megszólalt a telefonom, és már rá se akartam nézni a telefonra, mert tudtam, hogy ha Sung Min az, akkor úgy is csak bocsánatot kér és annyit mond, hogy ma nem tud hazajönni. Éppen ezért lepődtem meg, amikor egy ismeretlen szám hívott.
-Igen?
-Lee Mi Cha?
-Igen, én vagyok. Ki beszél?
-Kim Seong vagyok. A CCM-ből hívom. Én vagyok a SPEED menedzsere.
-Ó, üdvözlöm-nem tudtam leplezni a döbbenetemet. A menedzser? Mit akarhat tőlem?
-Be tudna jönni a CCM-be? Szeretnék valamit megbeszélni önnel.
-Most?-kérdezem az órára pillantva.
-Sajnálom, hogy erre kérem, és hogy kellemetlenséget okozok, de egy nagyon fontos dologról lenne szó.
-Rendben. Azonnal indulok.
Egy órával később már a lépcsőn rohantam fel és az ajtaján kopogtattam.
-Tessék-jött a hang tompítva. Beléptem és leültem a felkínált helyre.
-Mi Cha... Maga hány éves?
-17-feleltem gyanakodva.
-Akkor nem baj, ha tegezlek, igaz?
-Nem, dehogy.
-Szóval Mi Cha. Van bármi fogalmad arról, hogy miért hívtalak be?-kérdezte, mire csak a fejemet ráztam-Akkor segítek. Sung Min megszegett egy szabályt, és ennek köze van hozzád is.
Behunytam a szemem, tudtam, hogy mi fog következni. Pár kép landolt az asztalon, ami Sung Min-t és engem ábrázolt, amint éppen átöleljük egymást, a következőn egy puszit nyom a homlokomra és a harmadikon éppen elmélyülten csókolózunk. Emlékszem erre a napra, aznap volt Sung Min születésnapja. Azt mondta, hogy ne aggódjak, mert olyan helyre megyünk, ahol senki se ismer fel. Ezek szerint tévedett...
-Ugye tudod, hogy ez mit jelent?-kérdezte gúnyos mosollyal. Mivel nem válaszoltam folytatta-Sung Min-t szerződés szegés miatt ki kell, hogy rúgjuk...
-Ne!-kiáltottam fel-Kérem ne rúgja ki!
-Nem tehetünk mást. Hacsak...
-Hacsak mi?
-Hacsak nem szakítasz vele.
-Hogyan?
-Egyszerű. Két választásod van: Vagy vele maradsz és akkor olyan biztos, hogy repülni fog, mint ahogy most én itt állok. Vagy szakítasz vele és akkor eltekintek ettől az incidenstől.
Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Tudtam, hogy mit kellett tennem, de egyszerűen képtelen voltam elképzelni az életet nélküle...
-Tudom, hogy ez most nehéz, de ha egy kicsit gyorsabb lennél, azt nagyon megköszönném... Vagy hívjam fel Sung Min-t, hogy többet nem kell bejönnie?
Tudtam, hogy mit csinál, de annyira féltem, hogy tényleg megteszi Sung Min-nal, hogy egyből rávágtam, amit hallani akart.
-Szakítok vele. Eltűnök az életéből, csak ne rúgja ki, kérem!
-Jól döntöttél-vigyorgott.
Amikor otthon voltam és a bőröndömbe pakoltam a cuccaimat egészen máshogy láttam. Igyekeztem gyorsan pakolni, hogy elkerüljem őt, de aznap sikerült betartania az ígéretét. Hallottam ahogy becsukódik a bejárati ajtó, majd pár lépés után engem szólít. Tudtam, hogy csak pár másodpercem van mielőtt belépne a hálószobába, ezért megtöröltem az arcomat.
-Mi Cha... Te mit csinálsz?-torpant meg.

-Pakolok-feleltem közömbösséget színlelve.
-De miért? Hova mész?
-El.
-De hova?-kérdezte értetlenül, majd mikor nem válaszoltam, újra feltette a kérdést egy kicsit hangosabban.
-Csak el.
-Mi Cha, az ég szerelmére, mondjál már valamit, amit értek!
-Mit nem értesz ezen?-böktem a bőröndre-Elmegyek.
-Mi a francról beszélsz?-kérdezte és mikor megfordultam, hajába túrt.
-Sung Min... Elmegyek. Csupán erről beszélek.
-De hova?!
-Semmi közöd hozzá.
-Mi az hogy semmi közöm hozzá?
-Figyelj, mondhatnám, hogy nem a te hibád, de az. Nem tudok úgy együtt lenni valakivel, hogy közben nincs velem.
-Á, már értem. A reggeli miatt csinálod? Mondtam, hogy nem tehetek róla, de megoldjuk! Bízz bennem, kérlek!
-Nem!
Ádámcsutkája fel-alá járt, úgy meglepődött. Szeme szikrákat szórt. Állkapcsa megfeszült. Egész testében remegett.
-Mi Cha...-suttogta-Mi van veled?
-Van egy jobb kérdésem. Veled mi van? Csak mert én már nem tudom. Már semmit nem tudok rólad-még engem is meglepett, hogy milyen jól alakítottam a szerepemet, hiszen legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Mellém lépett és megpróbált megérinteni, de elhúzódtam tőle.
-Figyelj, meg tudjuk oldani, jó? De ne menj el, emiatt a butaság miatt ne menj el!
-Butaság...-ismételtem-Látod? Ezért is lesz jobb, ha elmegyek. Te sem ismersz engem.
-De ismerlek, és tudom, hogy te nem vagy ilyen. Akkor miért csinálod ezt?
-Még mindig nem érted?!-kiabáltam-Elegem van belőled, abból, hogy sosem vagy itt, hogy csak prédikálni tudsz, hogy azt hiszed ismersz, pedig nem! Elegem van ebből!
Sung Min összepréselte a száját egy nagyon vékony vonallá, miközben a bőröndömhöz nyúlt és kiborította a tartalmát.
-Látod, most is! Csak az érdekel, hogy te mit akarsz. Fel sem fogod, hogy miket mondtam. Neked csak annyi a lényeg, hogy valaki legyen otthon, akit nagy ritkán meglátogatsz, aki főz neked és melegíti az ágyadat!
-Mi a francról beszélsz?!-kiabálta-Elment az eszed?
-Vagy inkább csak most jött meg! Életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy megkértelek, lakjunk együtt.
-Ha olyan nagy hiba volt, akkor miért csak most jöttél rá?
-Már korábban is tudtam, csak nem akartam kimondani.
-És ma reggel? Azt mondtad, hogy szeretsz!
Megvontam a vállam és el kezdtem visszapakolni a ruháimat. Éreztem, hogy ki fog csordulni egy könnycseppem, ezért összeszorítottam a számat.
-Nem hiszem el, hogy veled éltem együtt...-motyogta alig hallhatóan.
-Ne izgulj, nem kell tovább elviselni a másikat. Így is belefáradtam abba, hogy megjátsszam magam.
-Tudod mit?! Pihend csak ki magad ebben a szaros házban, majd én elmegyek!
Kirohant a szobából majd a táskájával tért vissza, amibe nagy lendülettel belesöpörte az egyik polc ruháját, majd felém fordult és mikor észrevette, hogy sírok, a földre dobta a táskáját, majd elém lépett és megcsókolt. A könnyeimtől sós volt a szám és akármennyire is nem szabadott volna, olyan erővel csókoltam volna, mintha ettől függött volna az életem. Erősen a falhoz szorított és kezével az oldalamat cirógatta, miközben a másikkal derekamat ölelte. Mikor elváltunk, homlokát az enyémnek szorította és mélyeket lélegzett. Tudtam, hogy csak egy féleképpen tudom elküldeni őt.
-Remélem élvezted, mert ez volt az utolsó...
Döbbenten nyitotta ki a szemét és olyan szemekkel nézett rám, mintha megöltem volna valakit.
-Menj a francba!
Felkapta a táskáját és kiviharzott a házból, az ajtót jól becsapva maga után. Mit tehettem volna? Lecsúsztam a falon és térdemet átkulcsolva bőgni kezdtem. Azóta is azt csinálom minden egyes nap.