12. rész
,,Szóval igen, még mindig szeretem."

-Choi Sung Min-t már azóta ismerem, hogy betettem a lábamat a CCM-be. Csomó ideig csak barátok voltunk, aztán elmentünk egy vidámparkba. Pf... Alig négy hónappal később már össze is költöztünk. Tök jól megvoltunk-tettem hozzá sietve, mikor észrevettem a fiú kikerekedett tekintetét-Azt hittem, hogy minden rendben van és, hogy a veszekedések csak átmeneti időszak a banda és az ügynökség miatt, aztán jött egy telefonhívás a menedzserüktől. Elmondta, hogy tud a kapcsolatunkról és ha nem akarom, hogy Sung Min-t kirúgják, akkor szakítsak vele. Ez kábé 3 hónappal korábban történt... Szóval igen, még mindig szeretem.
-És ő?-kérdezte, mikor befejeztem.
-Ááá, dehogy... Örökre leírtam magam a szemében. Szerintem soha nem lesz más érzelme felém, mint a gyűlölet. Hallottad a nemrég kijött számukat? A Don't tease me-t?-mikor egy bólintással válaszolt folytattam-Azt ő írta.
-Nee..-döbbent meg-Azt tényleg ő írta? Zseniális lett!
-Ja, kár, hogy nem ő komponálta hozzá a zenét. Biztos nagyon szép dal született volna-mondtam cinikusan és a fejemben megjelent egy dübörgő metál szám, aminek minden sora után azt üvöltik, hogy gyűlöllek. Elhúztam a számat a gondolatra, mire a fiú elmosolyodott és az üres üvegekre mutatott egy elismerő füttyentés mellett.
-Szerintem menjünk. Biztos, késő van már.
-Oké...-álltam fel, de a suju miatt majdnem összeestem. Eun Hyuk hitetlenkedve rázta  a fejét, majd leguggolt és a hátára mutatott.
-Szállj fel!
Laposakat pislogtam, miközben igyekeztem felfogni, hogy mit kért tőlem. A hátára borultam mindenféle tompítás nélkül és akaratom ellenére beleszagoltam a nyakhajlatába. Eun Hyuk eközben felállt és átkulcsolta a lábamat. Teljesen hozzásimultam, amit egyszerre éreztem magam nyugodtan és megszégyenülten, amiért egy másik férfi hátán csimpaszkodok, akár egy kis majom, ahelyett, hogy Sung Min után sóvárognék...
-Ezek után már elvárom, hogy meghívj ebédre-zökkentett ki mosolygós hangja saját magam szapulásából. Nyögve borultam vissza a menedéket adó hajlatba és motyogni kezdtem:
-Rendben, rendben. Csak vigyél haza. Álmos vagyok...-igyekeztem elnyomni egy ásítást, aminek az lett a vége, hogy a szám hozzáért a nyakához, mire megmerevedett. Ahogy észrevettem, hogy megálltunk, egy kicsit hátrébb húzódtam, de csak annyira, hogy még ne legyen feltűnő. Nem akartam bocsánatot kérni... Ahhoz túl finom volt a puha bőre.
-Akarsz oppának hívni?-jött hirtelen a kérdés.
-Nem-vágtam rá azonnal-Azt ki kell érdemelned.
-Cipellek a hátamon-nevetett-Ez nem elég?
-Nem. Ennél még sokkal többet kell tenned-sóhajtottam Sung Min-ra gondolva, miközben Eun Hyuk beültetett a kocsiba. Nekem nem kell egy másik oppa. Nekem csak Sung Min kell. 
Eun Hyuk gyors léptekkel megkerülte a kocsit és beült a vezető ülésbe, majd várakozóan rám nézett. Összeráncolt homlokkal próbáltam végig gondolni, hogy mit várhat tőlem, de semmi sem jutott eszembe, ezért megpróbálkoztam egy kérdéssel.
-Ebben van ülésfűtés?-kényelmesen elhelyezkedtem és sikerült visszatartanom egy elégedett nyögést, amikor megéreztem a meleget a vesémnél. Sajnos a lecsukódó szemhéjakat és az ezzel járó látogatást az álmatlan álomban nem tudtam elfojtani.
Valami zavarta a szememet. Lassan felemeltem a pilláimat, de azonnal megbántam és szorosan behunyva a szememet fordultam a hasamra. A napsugarak olyan erővel sütöttek be az ablakon, hogy szinte kiégett a retinám. Csak akkor döbbentem rá, hogy valami nem stimmel, amikor már a fejem valahol a párnában volt és igyekeztem minél lejjebb kerülni. A mi hálószobánkban az ágy hátoldaláról süt be a napfény, nem pedig szemből. Úgy ugrottam fől, mintha megcsíptek volna. A szobában körülnézve elakadt a lélegzetem a legmodernebb bútorok láttán. A mi házunkban lévő bútorok se volt lepukkant, de ezt a fényűzést nem érte utol. Óvatosan kimásztam az ágyból, majd gyors léptekkel az ajtónál termettem. Lenyomtam a kilincset, és egy hosszú folyosón találtam magam, ahol a folyosó végén egy újabb ajtó várt. Elgondolkozva néztem vissza a szobába, mintha attól tartanék, hogy rám ugrik egy baltás gyilkos.
-Mint egy horror film-dünnyögtem magam elé és egy hatalmas lélegzetvétel után elindultam, hogy az újabb ajtót kinyitva egy hatalmas szobában találjam magam. A szinte üres szobában nem láttam több nagyobb bútort egy kanapénál, ami a szoba közepén terpeszkedett, rajta pedig egy fekete hajú férfi, csészével a kezében. Aprót köhintettem, hogy jelezzem, nincs egyedül, mire felém fordult Eun Hyuk.
-Felébredtél?-kérdezte egy nagyon is ismerős kedves mosollyal. Sung Min-dobbantotta a szívem.
-Hm-bólintottam-Hol vagyok?
-A házamban-vont vállat, mintha természetes lenne, hogy ekkora háza van.
-Ez a te házad?-kérdeztem kikerekedett szemekkel-Te itt élsz?
-Igen-felelte kissé összehúzott szemekkel, mint aki méreget.
-Oké, már csak két kérdésem maradt-kezdtem, Eun Hyuk pedig kissé felém fordult és várakozóan felvonta az egyik szemöldökét-Mit keresek itt? És mi ez a ruha rajtam?-mutattam magamra hisztérikusan.
-Rendben tette le a csészéjét az előtte álló dohányzó asztalra-A sujutól kidőltél, mielőtt elmondtad volna a címedet, úgyhogy nem tudtam, hogy hol laksz, szóval idehoztalak. Ami pedig a ruhádat illeti... ne izgulj. Nem én voltam.
-Akkor?-vontam fel a szemöldököm, őt utánozva. De ahelyett, hogy válaszolt volna, csak megnyomott egy gombot, mire két szobalány szaladt be.
-Na ne-hüledeztem és igyekeztem csukva tartani, holott az állam nagyon kíváncsi volt a padlóra-Szobalányok is vannak?
-Persze-vont vállat és a két lányra nézett-Adjátok vissza neki a ruháit.
-Igen-hajoltak meg és mellém siettek-Erre jöjjön-kértek, de közben szinte rám se néztek. Annyira furcsa volt, hogy addig forgattam a fejem, míg meg nem találtam a frufruja alatt a szemeit, amik lesütve a földet pásztázták.
-Szia-döntöttem meg a fejem egy picit-Lee Mi Cha vagyok!
Bemutatkozásomtól annyira meglepődött, hogy boci szemeivel úgy bámult rám, mintha egy földönkívüli lennék.
-Most mit csinálsz?-fürkészett Eun Hyuk vigyorogva. Válasz helyett csak leintettem és visszafordultam a két lány felé.
-Hogy hívnak?-kérdeztem a frufrustól, aki döbbenettől eltátott szájjal bámult rám. Addig meg se mozdult, amíg fel nem vontam a szemöldököm, akkor azonban ismét a földet kezdte pásztázni.
-Sajnálom-hajolt meg, majd hozzátette- Park Ji Yoon vagyok-hajolt meg ismét. Hitetlenkedve fordultam Eun Hyuk felé.
-Mit csináltál velük?
-Nem értem, mire gondolsz...
-Ó, igazán? Oké, akkor segítek. Szerinted nem furcsa, ahogy viselkednek? Nyilvánvalóan idősebbek nálam, mégis úgy viselkednek velem, mintha minimum 200 éves lennék...
-Na jó, először is nálad mindenki idősebb, maximum egy újszülött nem...-jegyezte meg, mire beszívott ajkakkal készültem a támadásra-Másodszor pedig szerintem ez normális. Te most egy vendég vagy, tisztelettel kell bánniuk veled.
-Eun Hyuk-ah!-szóltam rá-Nem is tudtam, hogy ilyen életet élsz...
-Milyet?
-Ilyen elkényeztetettet-vágtam hozzá egy párnát, amit a kanapáról loptam el.
-Ez nem igaz-nevetett, mielőtt felkaptam volna egy újabb párnát és támadásba lendültem volna. A párna csücskét markolászva ütögettem a fejét, ami előle párszor kitért, majd megragadott a csuklómnál és úgy fordított, hogy neki háttal álljak, így tökéletesen tudta bökdösni a bordáimat. Vergődtem a karjai között, és visítoztam, ahogy ujjai a bordáim közé ért. Igyekeztem megfeszíteni az izmaimat, hogy ne érezzem annyira a bökéseit, így meg tudtam fordulni, hogy ellentámadásba lépjek. Ez a stratégia kábé addig volt tökéletes, amíg meg nem csúsztam az egyik földön heverő párnán és el nem dőltem. Eun Hyuk próbált utánam nyúlni, hogy megtartson, de csak azt érte el vele, hogy én a díványra estem, ő pedig rám.
Hangosan nyöszörögtem és ficánkoltam, vagy legalábbis próbáltam, de meg se mozdult.
-Nagyon nehéz vagy!-emlékeztettem, nehogy elfelejtsen és agyonnyomjon.
-Igen? Milyen kár. Hirtelen elálmosodtam-vigyorgott és egy lehetetlenül kamu ásítás után a nyakamra dőlt, és egyenletesen kezdett lélegezni.
-Ennyire pocsék alakítás után elcsodálkozom, hogy színész vagy. Szállj le rólam!
-Látod? Nem kellett volna megütnöd.-suttogta a nyakamra. Leheletétől libabőrös lettem
-Azt felfogtad, hogy egy párnával ütöttelek meg? Az egy puha, alig húsz dekás párna volt, te meg egy...-ajkamba haraptam az öltözős tükörben látottak emlékétől. Hirtelen kipirult arccal néztem a fiú szemébe.
-Egy?
-Csak szállj le rólam!-visítottam kétségbeesve.
-Rendben, rendben-nevetett, utána két lábam közé térdelt egy lábával, kezeivel pedig a fejem mellett támaszkodott meg, és mélybarna szemeivel tanulmányozni kezdett-Így jobb?-suttogta picit félre döntve a fejét.
-Öhm...-nyöszörögtem, de igyekeztem emberi hangot is kiadni-Tudod, hogy ez egy kegyetlen póz számodra?
-Miért?-nevetett, mielőtt megemeltem a két lába közé szorult térdem. Összevont szemöldökkel nézett kettőnk közé, és észrevette, hogy elég veszélyes helyzetben van. Úgy pattant fel, mintha parazsat tartottam volna alá. Hagytam, hogy fölhúzzon, mielőtt érdeklődve néztem körül a szobalányok után kutatva.
-Hova tűntek?
-Nyilván kimentek-vont vállat-Miért?
-Csak fel akartam öltözni-magyaráztam, mire Eun Hyuk megnyomta az előző gombot és ugyanaz a két lány szaladt be.
-Adjátok vissza a ruháit-hangzottak el ismét a parancs szavak, mire a lányok meghajoltak 
-Talán légy szíves!-sziszegtem indulatosan. A fiú csak védekezően maga elé húzta a kezét. A szobalányok ismét felkértek, hogy kövessem őket ki a szobából, ahol újra egy folyosón találtam magam. Ezen a folyosón azonban több ajtó is volt és a végén egy lépcső, amely levezetett az előtérbe. A lépcső közepén járhattunk, amikor két másik szobalánnyal találkoztunk, akik a fal mellé ugrottak és mélyen meghajoltak előttem. 
-Pff... A kis elkényeztetett-dörmögtem olyan halkan, hogy senki más ne hallja és arra a szobaajtóra néztem, ahonnan kijöttünk.

-Kösz, hogy hazahoztál-mondtam neki a kocsiban a házunk előtt.
-Ugyan. Most már tudom, hol kell zaklatni-felelte komoly arccal, mire kigúvadt a szemem-Nyugi, csak vicceltem-nevetett szárazon, mire csatlakoztam a megjátszott nevetéshez.
-Figyelj, ami a tegnap estét illeti-kezdtem volna, de feltartott keze félbeszakított.
-Ne aggódj, nem mondom el senkinek-ígérte.
-Köszönöm-néztem rá hálásan, és olyasmit láttam, amit eddig még soha. Mármint, jó, nyilván eddig is tudtam, hogy iszonyú helyes és férfias (a kocka hasáról már nem is beszélve), de ez most más volt... Nagyon más. Tekintete szinte rabul ejtett, nem tudtam másfelé nézni, csak őrá. Már azon voltam, hogy mindjárt nyelek egyet, vagy megnyalom a számat, mikor végre megszólalt.
-Hát akkor...  Vigyázz magadra!-biccentett, mire rámosolyogtam és kiszálltam az autóból
-Hé!-kiáltott utánam-Ha bemész, ne ijedj meg!-figyelmeztetett, majd még mielőtt kérdezhettem volna bármit, elhajtott.
-Megijedni?-duruzsoltam halkan, még akkor is, mikor már beléptem a házba.
-Hé!-kiáltott rám egy ismerős férfi hang, mire ijedten rezzentem össze-Mégis mit képzelsz? Nem töltöd itthon az éjszakát, aztán egy fiú kocsijából szállsz ki?!-Sung Min szemei szinte szikrákat szórtak.
-Miért? Nem lehet?-kérdeztem vissza szemtelenül.
-Nem!-vágta rá azonnal és követett a konyhába.
-Miért nem?-faggattam most már én is ingerülten. 
-Mert csak!-felelte hangosabban.
-Téged mit érdekel, hogy mi van velem? Nincs semmi közöd hozzám!-ráztam a fejem.
-De igen, van!-kiáltotta, majd megragadta a tarkómat és a szájára húzott. Másik kezével ölelve vont magához, én viszont csak álltam ott, még a szememet sem hunytam le. Egyszerűen csak néztem az arcát és arra gondoltam, hogy ez csak álom lehet...
-Mi Cha-rázogatott egy kéz finoman-Ébredj! Itt vagyunk!
-Hmmm mmmm....-nyöszörögtem, mielőtt kipattant volna a szemem-Tényleg csak álmodtam?-kérdeztem csalódottan.
-Micsodát?-puhatolózott Eun Hyuk.
-Semmit-legyintettem, majd megköszöntem a fuvart. Aztán gondoltam felhozom a tegnap este történteket- Eun Hyuk... Amit tegnap mondtam, azt csak te tudod. Senkinek se mondtam el, és valószínűleg ha nem itattál volna velem suju-t, neked se mondom el. Szóval, ha lehetne, akkor...
-Nem mondom el senkinek-vonta meg a vállát-Bízhatsz bennem.
Bár ebben kételkedtem egy kicsit, azért mosolyogva bólintottam és elköszöntem tőle. Miután elhajtott, beléptem a házba, ahol senki se üvöltözött velem. Tényleg csak egy álom volt...